'Báthory Erzsébet vérben fürdő széphistóriája'

Julie Delpy: A grófnő / The countess

Báthory Erzsébet hasonlóan kellemetlen háttértörténettel vonult be a kulturális emlékezetbe, mint a filmművészetben már mindörökké magyar akcentussal megszólaló Dracula gróf. Szűzlányok vérében fürdő, vérszomjas bestiaként tartja őt számon a történelmi bulvár. Julie Delpy filmjében a csejtei Vérgrófnő ugyan a reménytelen szerelem áldozata, ám ez a gondolat sem elég ahhoz, hogy revideálja a grófnőt alakját vagy hitelessé tegye az igencsak „vérszegény” filmet.


A francia Julie Delpy, aki leginkább hétköznapi módon filozofálgató, szelíd humorral és könnyed intellektualizmussal fűszerezett párkapcsolati filmjeivel vált ismertté (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap, 2 nap Párizsban), mind színészként, mind pedig filmkészítőként új dologgal próbálkozott a nehezen meghatározható műfajú, horror-melodramatikus történelmi film elkészítésekor. A produkció hézagosra sikeredett, ráadásul egyértelmű, hogy mi, magyarok rögtön ráugrunk az olyan ordító hibákra, amik a kultúránkról alkotott kép hitelességét megzavarhatják. Van ilyen szép számmal, elég csak arra visszagondolni, hogy a Delpy által játszott Erzsébet látványosan Erzébetként ír alá, de megmosolyoghatjuk a Dominic Vízakna nevet, vagy felháborodhatunk a Nádasdy helyett Nádaskyként szereplő névelíráson is. Bevallom, mindez engem nem is érdekelne, ha Delpy ismét elbűvölt volna a tőle megszokott alkotói invenciójával és hiteles színészi játékával, ám a jó alapötlet ellenére a film tele van elvetélt lehetőségekkel, bábként mozgó színészekkel. Kicsit „vérzik” is a szívem ezért a filmért, mert műfaji kevercsként zseniális dolgokat lehetett volna kihozni belőle, ám a túlvállalás nyűge rányomja bélyegét a horririsztikus elemekkel feldobott, történelmi love story-ra. Delpy ezúttal is jóhiszemű mindenese a produkciónak, mert nem csak színészként jeleníteti meg Bárthory Erzsébetet, hanem rendező, forgatókönyvíró és zeneszerző is egy személyben, akárcsak a 2 nap Párizsban című filmben. Nem állítható az sem, hogy Delpy teljesen elvetette volna a csejtei grófnőről kialakult, horrorfilmek és szexfilmek által éltetett sztereotípia-vázat. Ez önmagában még nem is lenne baj, mert lehetne úgy árnyalni Báthory személyiségét, hogy közben megtartjuk az okkultizmus, a vérfürdő és a szado-mazo- vagy éppen leszbikus szerelmek pillanatképeit, de mindehhez több spiritusz szükségeltetett volna, mert így nem kapunk többet az a fentebb említett, jobb-rosszabb műfaji vállalkozásoknál.

Talán nem okoz meglepetést, hogy Delpy elsősorban Erzsébet szerelmi csalódását szeretné kiemelni a vérengzés fő okául. A „Fekete Bég” néven is ismert Nádasdy Ferenc halála után megözvegyült, negyvenes éveit taposó Erzsébet szerelemre lobban a tejfeles szájú Thurzó István (Daniel Brühl) iránt. Liaisonjuknak hamar véget vet István apja, Thurzó György (William Hurt), a Báthory Erzsébet későbbi letartóztatásáért is felelős nádor, amikor fiát megházasítja, és eltávolítja a grófnő közeléből. Erzsébet innentől kezdve egyre frusztráltabb színben tűnik fel előttünk, és ennek oka testének el nem fogadott hervadása. Egy nap azonban megtalálja az életelixírt, mikor véletlenül arcára serken egy ifjú és érintetlen szolgálólány vére. Ő legalábbis úgy látja tükrében, mintha a vértől hamvassá simulna érett bőre, környezetében azonban senki nem veszi ezt észre rajta kívül. Ezzel a gesztussal Delpy végülis értelmes magyarázatot ad a szűzlányok lemészárlására: Erzsébet egyszemélyes őrülete indokolná az elvakult vérszomjat, már ha egyáltalán valóban történelmi ténynek tekinthetjük a vérfürdőzés és vérivás évszázados szégyenfoltját.

A vérengzéssel kapcsolatos kételyeink nem megalapozatlanok, mert a történelmi tények alapján nagyon valószínű, hogy Báthory Erzsébet koncepciós per áldozata lett, a Királyi Magyarország Habsburg-hívő nemeseinek érdekében állhatott nevének befeketítése, ezzel a Báthory-család és általuk az erdélyi fejedelemség meggyengítése. A per a fontosabb tanúk nélkül zajlott le, ami további gyanakvásra adhat okot. Azt pedig a vér kémiájának ismeretében amúgy is elég nehéz elképzelni, hogy e gyorsan alvadó anyagban fürdeni lehetett volna. Nem is baj, hogy a filmkészítés világát nem érdeklik az egyébként nagyon érdekfeszítő történelmi kérdések, bár felmerült bennem a film kapcsán, hogy milyen érdekes lenne egy történelmi háttérinformációkban valóban gazdag Báthory-adaptáció. Delpy azonban nem erre törekszik, ez nyilvánvaló, és nem is rossz szabású új köntösbe próbálja belebújtatni hősnőjét, csak igazság szerint nem jut sokra, innen-onnan csipked egy kicsit, toldoz-foldoz, varrogatja filmje szakadozott műfajiságú és stilisztikájú szövetét, úgy, ahogy Báthory Erzsébet varrja össze saját maga által felszabdalt mellét egy hatalmas zsákvarró tűvel a film egy jelenetében.

Nem is olyan rég Juraj Jakubisko, a „kelet Fellinije” is nekiveselkedett egy Báthory-produkciónak (Báthory – 2008), ám akárcsak Delpy, ő sem ért el zajos kritikai sikert, és ennek nem elsősorban az volt az oka, hogy forgalmazási zűrök miatt elmaradt a hazai bemutató. Úgy látszik, átok ülhet a Báthory-legendán, hogy a szerzői filmes vonal kreatív alkotóbázisa sem képes megbirkózni a témával, bár lehet, hogy ezt csak jóhiszeműségem mondatja velem. Tény, hogy nehéz újszerűen és esztétikailag releváns módon közelíteni egy ennyire szétcincált történelmi személyiséghez, de nem lehetetlen. Delpy, aki látható élvezettel mutatja meg saját, illetve hősnője sötét oldalát, egy bizarr, vérben tocsogó széphistóriára fűzi fel a Báthory-mítoszt, amelyben Báthory Erzsébet és Thurzó István szerelmét mélységes rothadás öleli körül. Bármennyire is groteszk, Delpy Báthoryja akkor hatásos igazán, amikor a legnaturálisabb képek társulnak hozzá: mágikus mellmetszés, kínzás, fojtogatásos szex Vízakna gróffal (Sebastian Blomberg) vagy öngyilkos érelharapás, és még sorolhatnám. Gyanítom, hogy burkoltan már mi, magyarok is e pokolbéli bélyegek miatt szeretjük Báthory Erzsébetet…

http://prae.hu/prae/articles.php?aid=2321&cat=1

Private message for Nina, my best friend...

'Ízelítő a balga belga humorból'

Stéphane Aubier és Vincent Patar: Pánikfalva / Panique au village



Félreértés ne essék, a címbéli szójáték nem negatív kritika akar lenni, sőt. Aubier és Patar új munkájával ugyanis a belga-francia animáció egy figyelemre méltóan őrült darabja látogat el hozzánk: érdemes részt venni ebben az eredetileg tévészériaként elhíresült, önmagán is ironizáló, kétbalkezes komédiában.

A két belga rendező, Stéphane Aubier és Vincent Patar francia nyelvterületen kultikussá vált animációs sorozatának filmváltozatát üdvözölhetjük a Pánikfalva (Panique au village) egész estét betöltő „agymenésében”. Az abszurd és groteszk humor mint az animáció fontos eleme már a két rendező korábbi közös produkciójában, a Pic Pic André című sorozatban is bizonyította létjogosultságát. Pic Pic, a varázsmalac és André, a rossz ló kedvelt karaktereit Pánikfalván a Ló, a Cowboy és az Indián alakja váltja fel, mellettük pedig olyan jellegzetes mellékszereplők tarkítják a történetet, mint a bajszos Steven gazda, Steven tyúkokat etető felesége és vödröt cipelő lánya, valamint a finom lelkű Madame Longrée, a zenetanár kanca.

A popkulturális western-világot idéző környezet és karakterek az abszurd humorú belga képregények hagyományait követik, és 2003 óta nagy sikert arattak a Canal + csatorna belga és francia sugárzási területein. A több fesztivált is megjárt, húsz részes sorozat moziverziója a rajongók követelésének köszönhetően készült el, hogy tovább népszerűsítse Pánikfalva giccshőseit. Az infantilis jellem- és helyzetkomikum kiemelkedő törekvése Aubier és Patar animációs egyvelegének, ám a jellemek köré felépülő ingatag gyurmavilág is dekoratív kiegészítője a belga képregénygroteszk hiperaktív káoszának.

Voltaképpen katasztrófafilm a Pánikfalva, hiszen valóságos őskáosz keletkezik a két együgyű antihős, Indián és Cowboy ártalmatlan ötletéből. Történik ugyanis, hogy Monsieur Cheval – avagy magyarosan szólva a Ló – születésnapját ünnepli, ám tollas és kalapos barátja elfeledkezett a nagy eseményről. Hát mit lehet ilyenkor tenni… Természetesen kiötlik a legeszementebb ajándékot, ami csak létezhet, egy saját készítésű kerti sütőt. Ehhez persze téglát kéne rendelni az internetről, ám egy beakadt billentyű folytán 50 helyett 50 milliárd darabot szállítanak ki a két ügyefogyott jóakaró számára. A baj akkor kezdődik, amikor Indián és Cowboy megpróbálja eltűntetni az egész Pánikfalvát beterítő téglamennyiséget.

Tragikomikus pusztulás és lavinaszerű őskáosz zúdul rá a két bajkeverőre és a szerencsétlen Monsieur Cheval-ra, akinek még Madame Longrée-vel kibontakozó romantikus viszonyát is szabotálják az apokaliptikus események. Indián, Cowboy és Ló a film 76 perce alatt bejárják a Föld gyomrát, a sarkvidéket és az óceán mélyét, hogy közösen tolják helyre a kizökkent időt. Pánikfalva megmentése közben meg kell küzdeniük néhány fura tölcsérfülű lénnyel, egy bibliai méretű özönvízzel és a csalódottan várakozó Madame Longrée gyanútlanul érdeklődő telefonjaival. Egy szóval senki ne számítson kellemes délutáni matinéra.

A Brüsszeli Vizuális Művészetek Iskolájában (l'École Supérieure des Arts Visuels de la Cambre de Bruxelles) összeakadt két rendező „pánikrohama” leginkább talán a gyermeteg lelkű felnőttek közönségét fogja megragadni, köszönhetően az animációs technika nosztalgikus bájának és az abszurd történetnek. Ettől eltekintve családi mozinak sem utolsó, de azért készüljön fel mindenki egy-két agyzsibbasztóan (pánik)beteg jelenetre.

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2237&cat=1

Virágba borulva

Emellett azért nehéz csak úgy elmenni szó nélkül. Sosem gondoltam, hogy több száz embernek fogok órákon keresztül táncolni és integetni... Hihetetlenül félelmetes volt végigélni azt, hogy nekünk tapsolnak, minket fotóznak, minket csodálnak, még akkor is, ha már megszoktam a színpadot. A Virágkarnevál nem mindennapi élmény volt, és még díjazottak is lettünk. Már várom a következőt.

Csodaország Tükörországban

Miután túlbukdácsoltam kávézaccos, szerencsesütis, tealeveles jóslásaimon, úgy döntöttem, hogy húzok egy mesekártyát. Elmondhatatlanul örültem, mikor rátaláltam, hát még amikor megláttam a végeredményt, mert kihúzott kártyámon az Alice Csodaországban volt. Ennél kifejezőbben nem is adhatta volna tudtomra egy jóskártya, hogy mi az én ars poeticám, hol az én helyem és mi az életem helyes megoldási stratégiája. Hű... annyira filozofikusan hangzik, de hát mivel napjaim jó részét spirituális önboncolással töltöm, ez nem meglepő.

Akik ismernek, jól tudják, hogy a magam 150 centis magasságával még méretben is passzolok Alice-hez. Ahhoz az Alice-hez, aki véletlenszerű bájital-kalandjai után hol összemegy, hol óriássá növekszik, hogy képes legyen más perspektívából szemlélni a körülötte hemzsegő csodalényeket, az előtte tornyosuló hétköznapi perverzitásokat. Hogy miért hétköznapi? Mert egyértelmű, hogy Lewis Carroll parabolát írt. Hihetetlen világba csöppen Alice, mikor elkezdi követni a fehér nyulat, de Csodaország őrült papírmasé-figurái, akiknek játékos, ám vérre menő szócsatáit épp ésszel csak egy gyermek tudja végigfeleselni, nem is ismeretlenek számomra. Alice egy olyan világban bolyong, ahol mindenki őrült és félelmetes, mégis szerethető. Vagy inkább fordítva igaz a dolog? Mindenki szerethető, mégis félelmetes? Rémísztő, hogy Alice Csodaországa valójában az idegbeteg lények földje... A mi földünk...


Aztán ott van a tükör, amin átmegy Alice. Annyira kedvelt szimbólum ez a határokat elrekesztő üvegkapu, hogy az már szinte közhely. Cocteau szürreál-hőse A költő vérében és Ende Atreyu-ja /vagy ha úgy tetszik, Átráskója/ a Végtelen történetben szintén a tükrön keresztül lép /zuhan/ egy másik világba. Tükröm, tükröm, mondd meg nékem... Ó vajon mi lehet mögötted?! Egy őrült, kifordított világ, ahol még a jövőre is jobban emlékeznek mint a múltra vagy ahol minden célhoz egy ésszerűtlen úton lehet eljutni? Mondd meg nekem, Alice...! ...Et j'attends la floraison... De hát mit tudok tenni? I look into the mirror, see myself, I'm over me, I need space for my desires, have to dive into my fantasies... Ha csupa tébolyult démonnal találkozom, én akkor is átmegyek a tükrön túlra.

'A foszladozó Chanel-legenda'

Anne Fontaine: Coco Chanel / Coco avant Chanel


Coco Chanel ollójának varázsa abban állt, hogy kényelmes és egyszerű, mégis stílusos mintájú véget szabott az 1910-es évek fodros-csipkés divatjának. Legendás kiskosztümjét, tengerészcsíkos-nagykockás darabjait és fekete-fehérbe burkolózó művészi kreációit örömmel üdvözölhetjük az Audrey Tautou főszereplésével készült Coco Chanel (Coco avant Chanel) című filmben, divathóbortunknak összességében mégis csalódás okoz a mozi haute couture-je…

Gabrielle „Coco” Chanel kezdő énekes-táncosnő, kezdő szajha, ám annál tehetségesebb és invenciózusabb varrónő. Női egyenjogúság, feminizmus, modern nő, és még sorolhatnám az összes sablont, amit Coco ruháira szoktak aggatni, és való igaz, hogy Coco sok olyan népszerű nőalakot faragott a kibontakozó, újszerűen értelmezett nőiesség emblematikus védjegyévé élete során, akik a Chanel stílus továbbörökítőjeként tartunk számon. Greta Garbo, Marlene Dietrich és Romy Schneider, akik Chanel-ruha nélkül is formabontó egyéniségek voltak saját korukban, mind rajongójává váltak Chanel minimalista eleganciájának. De nem csupán a ruhák, hanem egy évtizedeket belengő parfüm is emelte a divattervezővé avanzsált kalapkészítő renoméját, mégpedig a Chanel No 5., mely Coco kedvenc számáról kapta puritán nevét. Klasszikus reklámarca, Marylin Monroe után – aki az ágyban csupán pár csepp Chanel No 5-öt viselt egy plakátszlogen szerint –, olyan színésznők „szórták magukra” e frissen elegáns illatot, mint Catherine Deneuve, Carole Bouquet, Vanessa Paradis, Nicole Kidman és… Audrey Tautou.

A legújabb Chanel No 5. reklámarcnak választott Audrey Tautou, aki már javában forgatta Anne Fontaine filmjét, Amélie-stílusban romantikázott Jean-Pierre Jeunet rendezővel a parfümreklámban (www.chanel.com), hogy fokozza az érdeklődést a Coco Chanel-mozi iránt. A film, amelytől én magam Chanel professzionalizmusát megközelítő színvonalat vártam el, nem váltotta be hozzá fűzött reményeimet. Női nézőként elsőként azt kifogásolnám, hogy nem láttam eleget abból, miért is lett Coco-ból Chanel-ház, avagy hogyan lett a fűzőből a kombiné, melyet Audrey-Coco-ról oly könnyen leránt élete nagy szerelme. Egyszer-kétszer ollót ragad Coco, és kapunk néhány elrajzolt „szabásmintát” formálódó stílusáról, ám a film kétség kívül nem a „nagy”, hanem a „kis” Coco-ra koncentrál. A szerelmes Coco-ra, az elnyomott Coco-ra, az árva Coco-ra. Így néha olyan érzése lehet a divatorgiára vágyó nézőnek, hogy valamelyik lányregény adaptáció kellős közepébe csöppent.

A francia címben szereplő ’avant’ arra utal, hogy a kultusszá vált Chanel-személyiség előtti Coco-t mutatja meg, a kályhától elindulva vezet végig Anne Fontaine Gabrielle árvaságán, revüszereplésein, Étienne Balsan (Benoît Poelvoorde) pártfogó kastélyában töltött, olykor megalázó napjain, és Arthur 'Boy' Capellel (Alessandro Nivola) szövődő szerelmén… és a lényeg tulajdonképpen ez volna. Minden rosszmájúság nélkül kérdezheti az egyszeri néző, hogy egy Coco Chanel-életrajzban miért szorul perifériára az a szakma, amely identitást adott a divat nagyasszonyának. A szándék maga szép, hogy Chanel utolérhetetlen stílusát az őt ért tapasztalatokból vezessük le, ám az összefonódások nem mindig tiszták. Coco elvarrogat, de nem alkot. Csodás végeredményeket látunk, de valahogy hiányzik a művekig vezető út. Miképpen hiányzik a film szövetéből az a periódus is, mikor Coco független művésszé válik saját induló üzletében. Káprázatos pótlékként megkapjuk a dámává emelkedett Chanel-képet mint záróakkordot.

Vizuálisan pont ez a Chanel-epilógus a legelragadóbb: a film utolsó jeleneteként felvillantott divatbemutató, egy gyönyörűen megöregedett Coco-val, az ő nevével eggyé vált kiskosztümben. Coco Chanel modelljei körében ül le egy tükörerdővel szegélyezett lépcsőre, Audrey pedig meggyőzően húzza Chanel-grimaszra a száját, hogy még több élettel töltse meg a tükrök között gubbasztó, megtört divat-dívát.

Talán, ha a divattervezés és a filmnyelv professzionalizmusának találkozása a film több pontján fonódna össze olyan szemléletes formában, mint az utolsó jelenetben, nem maradna senkiben hiányérzet a lektűr ízű sorstragédia javára átbillenő arányok láttán. Mert szerelmes bárki lehet, de úgy tervezni, mint Coco Chanel, csak maga a Chanel-ház szülőanyja tudott.

http://www.prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=1&aid=2125

'Ballada tűnt idők asszonyairól'

Jean-Paul Salomé: Kémnők / Les femmes de l' ombre


A francia nő fogalma a kultúra történetének folyamán eggyé vált a szépség, a titokzatosság és a bátorság eszményeivel. A Versailles-ba tartó asszonyok menetétől a francia ellenállásban és kémhálózatban közreműködő női hősökig árnyalt képet szolgáltatott a történelem a lázadó és hazafias francia nő alakjához. Jean-Paul Salomé a Kémnőkkel azok előtt a férfiként harcoló honleányok előtt rója le tiszteletét, akikről az utókor hajlamos volt elfeledkezni.

Salomé második világháborús filmötletét Lise Villameur ellenálló története ihlette, és belőle született meg a Sophie Marceau-ra bízott Louise Desfontaine, a mesterlövésznek kiképzett ügynök alakja. Férje elvesztése után Louise a londoni SOE szervezettől, Churchill speciális egységétől kap feladatot: egy női kommandó segítségével meg kell szöktetnie a normandiai partraszállás haditervét előkészítő ügynököt német fogságából. Bátyjával, Pierre-rel (Julien Boisselier) kezdi összetoborozni a női ejtőernyős alakulatot, közöttük Jeanne Faussier-vel (Julie Depardieu), a temperamentumos prostituálttal, Suzy Desprez-vel (Marie Gillain), a nyafka mademoiselle-lel, Gaëlle Lemenech-hel (Deborah François), a szakrálisan ártatlan robbantási szakértővel és Maria Luzzatoval (Maya Sansa), a titokzatos olasz grófnővel. Az öt nő küllemében és belső tulajdonságaiban is egyénített alakjával Salomé a francia ellenállás női hőseinek állít emléket, és mindezt vizuálisan is demonstrálja a főcím archív, világháborús női portrékat felvonultató képkockáival.

A történet szerint 1944 tavaszán járunk, a normandiai partraszállás hajnalán, aminek tervét a geológusként emlegetett angol kém készítené elő, ám fogságba esett, és kínzásoknak van alávetve a német hadiszálláson, aminek a vezetőtisztje Suzy háború előtti szerelme, Heindrich ezredes (Moritz Bleibtreu). Az öt nő és Pierre kiszabadítják őt, ám tervükbe hiba csúszik, a nácik éjjel elfogják Pierre-t, a nők pedig menekülésre kényszerülnek. Louise és alakulata minden cselt bevetnek annak érdekében, hogy megöljék az SS-bázis fejét, Heindrichet, és ennek érdekében még Suzyt is felhasználják csalétekként. Heindrich SS-tiszt sikertelen kivégzési kísérlete után Louise is a náci hadiszállásra kerül, és testvére szeme előtt kínozzák meg őt.

A film az első képkockától az utolsóig nagyon erős feszültségfokozó eszközökkel tartja magánál a néző érdeklődését, és bár nem mentesül a háborús film itt-ott bevált kliséitől (pl. figyelemelterelő színpadi produkció a német katonáknak), mégis fellélegezhetünk amiatt, hogy e gyönyörűen rémisztő tabló végre nem csupán illusztráció, hanem mozgó, lélegző valóság. Hozzá vagyunk már szokva a tűrésküszöbünk feszegetéséhez, de mégis, valószínűleg senkiben sem múlnak el nyomtalanul a rémálomba illő kínzásjelenetek. A rendező nem kímél meg Gaëlle körmének letépésétől, aki ennek hatására rögtön elárulja társait, de emellett megmutatja Salomé azt is, hogyan verik Louise hasát a kínzás közben, mikor a filmnek ezen a pontján már tudja a néző, hogy a lány gyermeket vár volt férjétől. Meggyötört érzékeinkre viszont gyógyírként szolgál az a poézis, amivel a film viszonyul szereplőihez, és az a lelkesítő izgalom, amit a krimi- és akciószerű jelenetek keltenek fel bennünk.

A Kémnők esztétikájának nagyon jót tesz, hogy a második világháború egy kicsi, ám sorsdöntő eseményének előkészítésére fókuszál, de eközben mégsem hatol be túlzottan a magánélet szférájába, hanem megmarad az aktív politizálás színterén, és ezt színezi át humánummal. Éppen ezért a jellemek sem olyan egyértelműek, időnként meglepődhet a néző Heindrich ezredes empatikusságán vagy Pierre elvakult hazafiasságán, mert ismerjük magatartásuk ellenpontjait. Salomé saját bevallása szerint a női alakok egyénítésén külsőleg és belsőleg is sokat dolgozott a stáb, így a differenciált belső karaktervilághoz még a frizura és a kosztüm is hozzácsempészett egy kicsit. A film realisztikumát építgeti a valós helyszínekhez való ragaszkodás és az eredeti nyelv (francia, angol, német) szorgalmazása a különböző nemzetiségű szereplők esetében. Bevallom, az én szememet még a háborús állapotok közepette is elgyönyörködtette a francia és angol környezet, fülemnek pedig jólesett, hogy nem látványosan szinkronizált, egynyelvűre szabott dialógust hallok, hanem többnyelvű szöveget egy amúgy is többnyelvű megszólalást kívánó produkcióban.

Emlékezetemben leginkább az a jelenet maradt meg, mikor Louise a film zenitjén főbe lövi közös ellenségüket, Heindrichet a Gare de l’ Est-en, majd egyszerűen elsétál mellette, hogy még időben eltűnhessen az őket éppen elfedő sűrű vonatfüstben. Louise a fehér gőzből bontakozik ki, majd a lövés után ismét beleolvad, akár egy kísértet. Ilyen leheletnyi köd takarta a Louise-hoz hasonló kémnők tevékenységét a második világháborúban, mégis, mint megannyi Marianne, Franciaország bájos allegóriája, magabiztos kézzel rejtettek ballonkabátjuk alá fegyvert, és férfiakat megszégyenítő vakmerőséggel lőttek, ha éppen arra volt szükség.

http://www.prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=1&aid=2024