AUSZTRÁL EXPRESSZ

Baz Luhrmann: Ausztrália

Valahol, a szivárványon túl van egy ország, amit úgy hívnak: Ausztrália. És valahol, lélekben a Moulin Rouge-ban vagy a Shakespeare-kéziratok poros lapjain él egy rendező, aki pennát ragadva (és stábot szervezve) úgy döntött, ezúttal homéroszi méretű eposzt kreál, hogy bebarangolja velünk a kenguruk földjének szikkadt tájait és mágikusan vöröslő hegycsúcsait… szülőföldjét.

Baz Luhrmann, a giccs kétes virágaival kertészkedő mesemondó sosem rejtette véka alá romantikus-melodramatikus hajlamait. Már a kilencvenes évek elejének ausztrál Dirty Dancingje, a Kötelező táncok (1992) sem csupán a versenytáncosok verejtékétől csöpögött, de a túlzó esztétizálás és a végletekig menő stilizálás a Rómeó és Júlia (1996) mítoszrobbanásával és a Moulin Rouge (2001) ízléstelenül gyönyörű zenélő ékszerdobozával érte el tetőpontját. A „vörös függöny-trilógia” stílusbravúrjain túllendülve Luhrmann most kicsit más jellegű, ám nem kevésbé nagyra törő produkcióval adta fel a leckét nézőknek és kritikusoknak, hogy jó szokásához híven két táborra szakítsa a filmjéről diskurálni kívánó mozilátogatókat. Egyikük fanyalog, másikuk rajong, és hát nekünk, lelkes firkászoknak is nehéz dolgunk van ezzel a szeretnivaló giccsmesterrel. Mert hát olyan, de olyan jól csinálja.

A Sidney-ben született rendező – meg- és belovagolva szülőföldje meseszerű tájait –, új filmjében Ausztrália cow-boyai és színesbőrű sámánjai közé röpíti a kalandvágyóbb lelkeket, és egyúttal saját arisztokrata hősnőjét, Lady Sarah Ashley-t (Nicole Kidman) is, aki azért utazik a jól fésült Angliából a „vadak” földjére, hogy segítsen férjének birtokuk eladásában. A törékeny hölgy jó pár kalandon átmegy, míg elér Belgium-nagyságú birtokára: a hadakozó féfinép egy kocsmai hepajban szétzilálja selymes fehérneműit, a kíséretéül szolgáló, jóképűen mocskos fickó, Drover (Hugh Jackman) otromba viccekkel provokálja őt, ráadásul szeme előtt puffantanak le egy jókedvűen szökellő kengurut, akiért pár perccel korábban még sápítozva rajongott a szőke dáma.

Faraway Downsra érkezve Lady Ashley már csak meggyilkolt férje holttestével találkozik, így kénytelen kézbe venni a birtok irányítását kísérője segítségével, akinek a karakterét a hevületes lektűrökben a „szemtelenül vonzó” jelzővel szokták illetni. Így, kettecskén sincs könnyű dolguk, mert Sarah férjének gyilkosa elszántan lesben áll, hogy lecsaphasson rájuk.

Luhrmann a film első harmadában sziporkázik, szórja magából a vizuális és stiláris játékokat (dinamikus vágás, megelevenedő térkép és földgömb), a fékevesztett poénbombákat, aztán vált…

…és kibontja azokat a szálakat, amiket eddig csak kevésbé látványosan szőtt bele a rossz szerelmes regényekkel vetekedő sztoriba. Sarahnak a birtok megmentése érdekében át kell hajtania örökölt marhacsordáját Darwinba, Ausztrália másik végébe. Nem egyedül vág bele a veszélyes utazásba, hanem Droverrel és egy rakás összeverődött segítőtárssal, köztük Nullah-val (Brandon Walters), a kis félvér „tejeskávéval”, aki nem mellékesen a történet akcentusosan félresikerült narrátora. A nagy ívű történelmi kalandba átcsapó vicces love story olyan stílus- és műfajorgiát produkál, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Főleg akkor, amikor a második világháborús japán repülők is betörnek az Ausztrália világába, hogy ezzel Luhrmann – elfeledve bravúros játékait – teljességgel át is adhassa magát a szentimentális háborús film kliséjének. A bombák füstje-lángja jócskán túlmelegíti Sarah és Nullah anya-gyermek viszonyát és a Droverrel formálódó szerelmi szálat (megtámogatva mindezt a fülsértően sokszor elkornyikált Somewhere, Over the Rainbow-val), de az sem túl szerencsés, hogy mindezt túlmisztifikálja a bennszülött varázslatok mindent lebíró ereje.

Baz Luhrmann szeme előtt – saját bevallása szerint – az Elfújta a szél szelleme lebegett, mikor elhatározta, hogy celluloidba köti és a térkép távlatába csomagolja Ausztrália kontinensét. Elsöpörte az ausztrál szelek lendülete őt magát is, mint ahogy el fogja azokat az elementáris és nosztalgikus élményekre áhítozó nézőket, akik szívesen tesznek kirándulást az Óperenciás tengeren túlra, Térképországba…
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1706

GIRL POWER

Diane English: Nők

Mi, nők, mostanában nem panaszkodhatunk. Az utóbbi bő tíz évben poszt-feminista kultúrtermékek tucatjai éltetik a „gyengébbik” nem problémáinak létjogosultságát. Bridget Jones botladozó szinglimeséjétől a Szex és New York arcpirító négyesfogatáig öntudatosan tipegő tűsarkú cipők lepték el a filmvásznat, hogy „gyöngéden” végiggyalogolhassanak a férfinem kegyetlenebb példányain. Vajon tényleg ezt akartuk?

Diane English nőuniverzumának kecses vagy éppen trampli lábacskái már a film főcímében elkezdik nagyvárosi (természetesen new york-i) sétájukat. A főszereplők lábaira komponált, ötletes képi megoldással a figurákat jellemző intro után mi magunk is becsámpázhatunk a Nagy Alma parfümillatú és koktélízű közegébe, ahol akár bekukkanthatunk a legrangosabb bevásárló centrumba, a Saksba is.

A dámák kedvenc áruháza emblematikus helyszíne a cselekménynek, mert itt kezd gabalyodni az a gubanc, melyet hősnőinknek együttes erővel kell majd kibogozni. A parfümosztályon dolgozó, veszélyes idomokkal megáldott „spricclislány”, Crystal Allen (Eva Mendes) ezen a szent helyen csavarja el a fejét egy naivan boldog feleség, Mary Haines (Meg Ryan) vaskos pénztárcájú férjének – akit mellesleg sohasem látunk, mert hát „lányok egymás között” hangulat lévén, száműzni kellett a férfinem utolsó vizuális maradványait is a filmből. Persze amint az lenni szokott, még New York is túl kicsi ahhoz, hogy a félrelépés skandalluma titokban maradjon, köszönhető ez egy bővérű és bőnyelvű manikűröslánynak, Tanyanak (Debi Mazar), aki először Mary barátnőjének, a karrierista lapszerkesztő Sylvie Fowlernek (Anette Bening) csacsogja el a dolgot, majd magát Maryt is letarolja a szaftos pletykával. Mary normális reakciója először az elkeseredés, ám lassan őt is elkapja a modern szingli amazonok harcosan önmegvalósító lendülete, és szépen beüzemeli saját divattervezői vállalkozását.

A házassági probléma ellenére a film – az alkotók bevallása szerint – nem elsősorban a férfi-nő viszonyt szeretné boncolgatni, hanem a két barátnő, Mary és Sylvie elmérgesedő kapcsolatát, majd újbóli egymásra találását. Történik ugyanis, hogy a női magazint szerkesztő Sylvie-ből egy zsaroló konkurens kisajtolja Mary válságba került házasságának sztoriját, amire érthetően dobja be a durcit az elhagyott feleség. „Minden a nőkről szól” – mondja a remake szlogenje, mely az eredeti, 1939-es George Cukor film, Az asszony plakátszövegével („Minden a férfiakról szól”) nyíltan szembehelyezkedve (de tisztelettel megtartva annak alapvonásait), a két nő közötti kötelékekre tereli a figyelmet. A körülöttük sertepertélő nőalakok, mondhatni nősztereotípiák inkább vicces kiegészítői a két csaj lelki útjának, így talán még szórakoztatónak is találhatjuk az olyan ismerős típusokat, mint a túlzottan termékeny, gyerekmániás családanya, a jófej feka leszbi lány, a magát kövérnek tartó kiskamasz hölgyike vagy a botoxkezelésből sportot űző, szexis nagymama.

Ha már voltam olyan merész, hogy a 90-es évek egyik ízlésficamos, de roppant sikeres lánybandája, a Spice Girls jelmondatát választottam címnek, elárulnám, hogy a film zárójelenete esztétikailag semmivel sem ízlésesebb, mint az említett hölgycsapat méltán szőnyeg alá söpört filmje, a Spice World vége. Nem tudom, mi ütött belém, de mikor megláttam a Nők záróakkordként feltálalt szülésjelenetét – ahol mindenki kibékül mindenkivel, csattognak a rosszabbnál rosszabb poénok, és meglepetésként betör a „nők városába” egy síró csöppség, akinek végre fütyije van –, hirtelen megkísértett a fűszeres csajok produkciójának kaotikus szülése (– nem is tudom, hogy van-e még valaki, aki hajlandó ilyen rémségekre emlékezni, én is jobban tenném, ha letagadnám). Asszociáció ide vagy oda, eddig azért közepesen elszórakoztatott a film.

A Nők hímektől megfosztott bolygóját mindenesetre melegen ajánlanám Xenának, Carrie Bradshawnak, Buffynak, Bridget Jonesnak és mindenkinek, akik mély lelki rokonságot ápolnak az említett perszónákkal. Kíváncsi férfiak újabb infókat nem tudnak meg a női nemről, ha szigorúan tanulmányi célokkal surrannak be a sötét nézőtérre, hiszen a csőlátással nem rendelkező úriemberek maguktól is rájöhettek arra, hogy a nők is emberek, és még érzelmeik is vannak, az agyonhangsúlyozott hisztiktől pedig – valljuk csak be – már nekünk, modern nőciknek is égnek áll a frizunk.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1682

PERZSELŐEN HŰVÖS PILLANTÁSOK

Catherine Hardwicke: Alkonyat

Nincs is annál romantikusabb, mint amikor egy vámpír halandó lányba szerelmes! Szinte látjuk a jegesen érzéki érintéseket, a szűz lüktető nyakát, a hófehér bőrt hasító szemfogakat… Ugyan, hát a vámpír is ember, csak nem eszi meg a saját nőjét…! Vagy mégis?

Az Alkonyat hazai bemutatóját nagy várakozás előzte meg. Talán nem meglepő, hogy főképp a gyengébbik nem képviselői álmodoztak Amerika legfrissebb bestsellerének, Stephenie Meyer Alkonyat (Twilight) című horror-regényének hősszerelmes vámpírjáról, aki most életre kelt a filmvásznon is. A világháló-szerte olvasható, csajosan lelkes fórumok – melyeken talán elvétve megbúvik egy-egy érzelmesebb férfiembör is –, kendőzetlenül nyilatkoznak arról, hogy az emberiség igenis szomjazik a (véresen komoly) romantikára, még a vámpírfilm műfaji keretei között is. A visszahúzódó Bella Swan (Kristen Stewart) és a gáláns, ifjú vérszívó, Edward Cullen (Robert Pattison) históriája a múlt hősszerelmes mítoszaihoz visszanyúló érzelmekkel ugorja át a vámpír-horror (thriller?) zsánerét – sok helyen már elő is kotorták Rómeót és Júliát –, hogy megborzongasson a távolsággal nehezített gondolati szerelem érzeményével.

Catherine Hardwicke rendezőnő, miközben képekre álmodta Stephenie Meyer regényfolyamának első kötetét, bizony ráérzett a melankolikus vadromantika várhatóan nagyot ütő hatására – elég, ha csak a mohával és esővel frusztrált varázs-atmoszférára gondolunk –, de a hangulati manipuláció és a művészi törekvések mellett is felismerte a kamasz kultközeg figyelmének hasznosságát is. A kellemesen darkosított, pop-rock határzenék – jórészt brit és amerikai bandáktól – nem hagyják a nézőközönséget alternatívan fiatalos hidegzuhany nélkül, mert pofátlanul berántanak a pörgősre vagdosott filmkockák közé. Ha mindez nem volna elég, néhány ponton még mintha a humor is felütné a fejét – bár én erről nem igazán győződtem meg.

A kaotikus energiákban tobzódó film női hőse, Bella – aki anyja új házassága miatt költözik apjához a nedves-borongós Forksba –, biológia órán a különc Edward mellett kap helyet, de a fiú fuldokolva menekül el a lány illatától. A gyanús Cullen-család ifjú sarja „sürgős utazása” után mégis visszatér padtársa mellé, és lassan összebarátkozik vele. A szaglászás mellett más fura dolgai is vannak a sápatag, színváltós szemű fickónak: gondolatot olvas, fénysebességgel cikázik ide-oda, és fél kézzel arrébb lök egy száguldó autót. Bella az ördögi tünetek láttán nyomozásba kezd, és rájön, hogy mitől is olyan jéghideg Edward keze…

Hajjaj, gond van, mert a leányzó lelki társra talál a snájdig „Drakulában”, akivel ki is próbál olyan földi hívságokat – csókot, puszit, ölelést, miegymást –, amik más filmekben az éjszaka urát nem igazán érdeklik, ha nem csorog egy kis vér is mellékesen. Bella hamarosan ellátogat Edward „vega” (csak állatokat szipókázó) vámpírcsaládjához, akiket elkísér egy égzengetően digitális, vérszopó-tempóra szabott baseball-meccsre is, hogy kimutassa tiszteletét. Az ellenséges csapatok jó orrú gyilkosa, James (Cam Gigandet) itt szagolja ki a halandó lány jelenlétét, és mivel a vámpír nője mindig zöldebb, üldözni kezdi Bellát, hogy felébressze Edward dühét…

Nem szeretném lelőni a poént, hogy lesz-e sírig tartó vérszívás, és átváltozik-e valaki valami más lénnyé, mert van egy pár szerény meglepi a film végén. A főfogás majd a rendezőnő asztalán keresendő, addig is garantálom, hogy tartalmas vérátömlesztésben lesz része mindenkinek, még ha haját tépve jön ki a moziból, akkor is. Álmodozóbb lelkű leánykákra veszélyes hatással lehet az Alkonyat, mert leküzdhetetlen vágyat ébreszt a jóképű nyakharapdálók iránt…
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1636

CYBERSZEX A KAMERÁBA FOJTVA

Pierre-Paul Renders: Thomas szerelmes - Belga filmnapok

Rendező legyen a talpán, aki olyan markáns filmnyelvi eszközt választ és visz végig következetesen, mint a szubjektív kamera használata. Nehéz ugyanis érdeklődést előcsalni a nézőből, ha semmit nem lát főhőséből, akinek mellékesen a bőrében csücsül. Paradox helyzet. De jól használva feszültséggel töltheti meg a nézőteret…

Pierre-Paul Renders – aki legutóbb franciás stílusú vígjátékával, a Mint mindenkivel (2006) tett kísérletet egy újabb stílus keresésére –, a belga film figyelemre méltó egyéniségének számít a fiatal rendezők között. Az idei Vallónia-Brüsszel Belga Filmfesztiválra Renders komédiája mellett egy régebbi kísérleti darab, a Thomas szerelmes (2001) is ellátogatott hozzánk, hogy döbbenetet okozzon műfaji, tartalmi és formai merészségével. Cyber-világ, „sci-fi” atmoszféra, kis pszichológia, némi feszkó, hátunk mögött (bennünk?) bujkáló főszereplő… nagyon gyanúsan hangzik. Na jó, halkan hozzátenném, hogy elég sok benne a cyberszex. Így már izgalmasabb?

A 32 éves Thomas Thomas (Benoit Verhaert) – a kortárs (vagy futurisztikus?) közeg bizarr hőse – egy agorafóbiaként definiált betegségben szenved. Aki most túl fáradt lenne ahhoz, hogy valamelyik keresőprogramban utánanézzen, hogy mi a szösz ez, és egyáltalán létezik-e ilyesmi, azzal megosztanám Thomas (kór)történetét. Az egyébként életerős, egészséges (vagy inkább annak valószínűsíthető) fiatalember pszichikai korlátoknál fogva képtelen kimozdulni lakásából – bár kuckóját nevezhetnénk bunkernek is – és nem is enged senkit belépni „szentélyébe”. Egyfajta pánikbetegségben szenved tehát, s így csak számítógépes „videofonján” keresztül tud kommunikálni a világgal. Mi a monitor képernyőjét bámuljuk – Thomas szemén keresztül – egészen a film végéig, és bekapcsolódunk abba a virtuális káoszba, ami ezúttal egyetlen valóság-lehetőségként villan fel számunkra.

Szó szerint villan, ugyanis a képek váltakozását – attól függően, hogy éppen ki és hogyan beszél Thomas-val – a dinamizmus jellemzi, látványvilága pedig a netes képhalmaz hol pixelesen sápadt, hol mesterkélten túlkolorizált, szemroncsoló fénycsápjaiból épül fel. Thomas így érintkezik anyjával (Micheline Hardy), pszichiáterével (Frederic Topart), a biztosítójával, a társkeresőn szerzett nőkkel és a virtuális prosti-hálózattal, amin keresztül hús-vér vagy éppen tökéletesre animált nőkkel is szexelhet.

A film első jelenete rögvest le is sokkol minket Thomas mesterséges nővel folytatott aktusával, ami bár szórakoztató, köszönhetően az akrobatikus animációnak (Clara, a mű-nő ide-oda ugrándozik), de borzasztóan kiábrándító. Még ezt is lehet azonban fokozni, mert aki egy kis kuriózumra vágyik, tovább voyeurködhet a valódi nővel (Magali Pinglaut) és különleges érzékelő berendezéssel felturbózott cyber-szex alatt, aminél – és itt most illúzióromboló leszek – hervasztóbb dolgot már nehéz elképzelni. De biztos akad olyan olvasó is, akinek ez ínyenc falat…

Thomas webkamerába fojtott életét senki nem képes kibillenteni egyensúlyából, egészen addig, amíg – természetesen „videofonján” keresztül – meg nem ismerkedik a prostituált-hálózat bús arcú, érzékeny lelkű éjjeli pillangójával, Evával (Aylin Yay), akibe szépen lassan bele is szeret, majd üldözni kezdi őt a képernyőkre tagolt világban. Thomas életében először eljut addig a felismerésig, hogy ki kell lépnie a rettegett utcára, ha meg szeretné találni szíve hölgyét…

Renders provokációja – melynek technikája már nem is áll annyira távol jelen valóságunktól – a merev forma ellenére meglepően jól működik. Ötletesen és szellemesen adagolja be nekünk a virtuális dimenziók minden taktilitástól mentes „látványszínházát”, de jól bánik a főhős elrejtésével is, mert ez a mozzanat sem válik ügyetlenné, hanem további feszültséget csempész a történetbe. A szubjektív kamera eleve elrendelt kudarcát ez a film mindenképpen megcáfolja, és ennek magyarázatát valószínűleg a jól megválasztott kibernetikus háttér és Thomas Thomas agorafóbiája közvetíti számunkra.
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1608

A MÁRIÓNAK ÁLCÁZOTT CIPOLLA

Almási Tamás: Márió, a varázsló

Bár Almási Tamás szerényen szabadkozik, ha filmje kapcsán Thomas Mann remekművét emlegetik, valahonnan mégis előhalászta ezt a találó cím-parafrázist. S ha már így tett, igazán beindulhat a fantáziánk.

Ehhez csak el kell képzelnünk a regénybéli Márió ártatlanságát egy vidéki asszony, és Cipolla szemfényvesztő manipulációit egy jóképű olasz pasi személyéhez társítva. Megkímélném olvasóimat a további hasonlítgatástól, már csak azért is, mert az említett motívumokon túl nem érdemes további egyezések után kutatni a Thomas Mann-kisregény és Almási Márió, a varázslója között.

Almási – aki az 1980-as Ballagás című generációs dráma után, hosszas dokumentumfilmes tevékenység mellett most először készített újra játékfilmet – inkább egy abszurd szerelmi történetet akart elmesélni, a rendszerváltás utáni posvány kulisszáival. A hét évig írt forgatókönyv ugyan kicsit aktualitását vesztette már, és érezhetően ellaposodott az elhúzódó gyártás következtében, de ennek ellenére szórakoztató film kerekedett belőle, még néha bárgyú és ügyetlen megoldásai ellenére is.

Történetünk egy „nevesincs” faluban játszódik, Magyarországon. Bizony messze vetődtünk Torre di Venerétől, mert itt csak a jól ismert vidéki bunkókkal vagy a jobb sorsra érdemes, mocsárba süllyedt homo sapiens-ekkel találkozhatunk. Almási, igen ötletesen, állóképek sorozatával vezeti fel a két korszak között évődő, megrekedt néphangulatot, megmutatva a közösség plebejus elemeit, akik szerint semmi nem változott "a Kádár halála óta, bazmeg", és persze "kurva jó nők voltak az NDK-ban". A falu asszonyai, akik többnyire a főzés-mosás-gyereknevelés funkcióit töltik be férjük számára, szelíden várják a csodát, …

…ami meg is érkezik egy olasz cipőgyáros személyében. Nem, ő még nem Márió, hanem „Zserardó” (mert hogy az asszonyok valamiért ilyen franciásan ejtik az olasz nevet). Az Alfa Romeón száguldozó, kis, köpcös, kopaszodó digó (Vittorio Marsiglia) sem éppen egy haladó szellemű, magvas eszméket dédelgető alak, de állandóan üvöltő Adriano Celentano és Toto Cotugno slágereivel és pár „ciao”-val meglibbenti a változás szelét az újdonságra vágyó nők között. Munkát ad nekik, karácsonyi bulit szervez, és folyton folyvást csókolgatja a sok hervadozó „donna” kezét, amitől virágzásnak újra indul a község nőtársadalma. Amúgy Gerardo egy éktelen nagy hajcsár, cipővarrás közben kezét csapkodva kiabálja, hogy „tempo, tempo”, vagyis nyugtázhatjuk, hogy tényleg semmi sem változott a gulyáskommunnizmus óta, csak most a spagetti a nyerő.

Aztán a semmiből előbukkan Márió (Franco Nero), Gerardo nagyfőnöke, aki ugyanúgy sztereotíp, mint a kis cipőgyáros, csak éppen annak a kifordítottja. Elegáns, jóképű, titokzatos, és az ő autójából már nem az Azurro vagy a Lasciate mi cantare bömböl, hanem az olasz opera gyöngyszemei. Valamiért mindig az erdőben sétál, sötét ruhákat hord, és mereven nézi a folyó víztükrét (meg a mindig arra csónakázó Mucsi Zoltánt), de meditatív jelenetei sajna inkább viccesre sikeredtek, bár Neróra nem eshet panasz.

Márió, „a varázsló” finom modorával elbűvöli a falu egyik legértelmesebb asszonyát, Verát (Nyakó Júlia), aki Gerardo hatására már így is félig olasznak képzeli magát. Új ruhákat vesz, amolyan olasz módi szerint, lelkesen varrogat a cipőgyáros keze alatt, és olasz kajákat főz, amit lecsón és hosszúlépésen nevelkedett férje, Gyula (Egyed Attila) nem néz jó szemmel. Márióval elég egy kézfogás (Franco letöröl egy vércseppet Vera kezéről), néhány pillantás – mert persze nem értik egymást – és Vera máris álmai birodalmában találja magát. Az is ront a helyzeten, hogy Márió kinevezi őt művezetővé, és rábízza háza gondozását is, mert az asszony képzelegni kezd „bimbózó” szerelmükről és kettejük házasságáról… Jaj, csak olaszokkal ne kezdjen az ember lánya.

Vera ikaroszi zuhanásának története tragikus – kicsit a magyar sors tükre –, de Almási azért arra is ügyelt, hogy sokat röhögjünk szeretnivaló hősein. Filmje most sem nélkülözi teljesen a szociografikus szemléletet (ld. szegénységbe becsapódó, majd továbbálló nagytőkések), de maga a rendező inkább a játékfilm jelleget hangsúlyozná.

A Halász Margit-novellából készült, Dés László zenéjével kísért Márió, a varázsló szórakoztató, érdekes, de csöppet sem pontos látlelet egy vizionált szerelemről, a szerelemből szárba szökkent tébolyról és hazánk egy helyben toporgó szerencsétlenkedéseiről.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1554

VIHAR ELŐTTI CSEND

Jean-Pierre és Luc Dardenne: Lorna csendje

Ijesztő szembesülni azzal, hogy a szeretet nem mindig szabad döntés kérdése. A sors csak úgy odacsap valakit egy másik, begubózott ember mellé, akiért utána már felelősséggel tartozik, ha akarja, ha nem. És ezután jön csak az igazi büntetés - meg is szereti az illetőt.

Így jár a Dardenne-fivérek Cannes-ban megfordult, és a legjobb forgatókönyv díjával hazatért történetének Lornája (Arta Dobroshi), aki a belga állampolgárság megszerzéséért cserébe házasságot köt egy szerencsétlen drogossal, Claudy-val (Jérémie Renier).

Az albán bevándorló lány sokáig képes azt a látszatot kelteni, hogy ő valójában csak egy darab kő: bárki belerúghat, és ő is képes bárkit megsebezni. A kiszolgáltatott Claudy-t naponta megalázza érdektelenségével, azzal, hogy kéréseit csak ímmel-ámmal, láthatóan érzelmek nélkül teljesíti, nehogy valami bonyodalom nehezítse pontosan kiszámított terveit. Aztán egy kezeléstől Claudy kicsit jobban lesz, és Lornában megnyílik valami, egy addig zárt kapu. Nehéz eldönteni, hogy mennyire, de megkedveli kényszerű lakótársát.

Lorna csöndje nagyobb, mint gondolnánk, de néhány velőtrázó sors-sikoly értesít minket valódi helyzetéről, ha eddig még nem gyanakodtunk volna alig hihető, nehezen elfogadható „hidegsége” láttán. Extatikus összebújás Claudyval, aztán Claudy meghal, Lorna terhes…

És mindez Lorna lelke lényegi részévé válik. Megérkezik a néző által már rég áhított szeretet, ami Lornát gyökerestül tépi ki addigi életéből. Körülötte ugyanis hemzsegnek a névházasságot pénzért áruló jóakarók – élükön egy Fabio nevű maffiozóval (Fabrizio Rongione) –, akik őt is eladják egy reménybeli belga (egyelőre még orosz) bevándorlónak. Neki terhesen viszont nem kell a lány. A gyerek márpedig marad, Lorna döntött.

Nem csak a nő szólal meg Lornában, hanem elnyomott, érzelmektől önmagát megfosztó lénye próbálgat jobb-rosszabb helyeken feltörni belőle. Mert Lorna előtt két út áll: vagy bezárkózik, vagy őrületig csupaszítja saját reakcióit, csak a végletekig eljutva tud kilépni abból a világból, ahol jobb, ha kősziklát játszik. Hirtelen, darabos metamorfózisát Claudy-nak köszönheti, ennek a féreg szintre romlott, mégis szeretni való fiatalembernek.

A film egy bizonyos pontjáig még kegyetlennek tarthatjuk a lányt, mert mi valószínűleg már rég szívünkbe zártuk ezt a kis belgát, mikor Lorna még nem is ébredezik. Praktikusan él, jön-megy, dolgozik, végzi a napi rutint, várja az állampolgárságot, randevúzik barátjával, tervezgeti közös bisztrójuk megnyitását, kiszámítja a következő névházasságot, ennek érdekében még sérüléseket is okoz magán, hogy gyorsabban elválhasson Claudy-tól… Rémesen hangzik ugye? Közben arcjátéka ijesztően összetett: közömbös, rezzenéstelen, mégis átvonul rajta a belül motoszkáló elégedetlenség. A vihar előtti csönd.

Dardenne-ék letisztult stílusa a Lorna csöndjében a női lélek kibontakozásának kliséi között születik újjá, egy koszovói színésznő eddig ismeretlen alakján, döbbenetesen őszinte játékán keresztül. A testvérpár kedvelt színészéből, Renier-ből (Az ígéret, A gyermek) sajnos most keveset kapunk, de Claudy-t annyira érzékletesen kelti életre a vásznon, hogy még így is szinte túl sok szánalmat ébreszt fél játékhosszra kiterjedő, esszenciális alakításával. Halála lélektani, szerkezeti cezúra a filmben, s „érdektelen” távozása nagyobb lavinát indít el, mint azt a Lorna szenvtelenségének maszkjával röpke időre átejtett néző gondolná.

Lorna és Claudy - velük kapcsolatban hirtelen de Saint-Exupéry híres mondata jutott eszembe: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” – így mondta a róka a kis hercegnek.

De mit tegyünk azzal – kérdem én –, aki minket szelídített meg?

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1451

AZ ŐRÜLET ÖKÖLJOGA

A Berlin, Alexanderplatz a Fassbinder-fesztiválon

Október 11-12-én a megszállott Fassbinder-rajongók igazi kuriózummal találkozhattak az Urániában. A Budapesti Őszi Fesztivál keretében megrendezett Fassbinder-fesztivál lehetővé tette kalandosabb nézői számára azt a zsibbasztóan felemelő élményt, amit a rendező 895 perces, 13 részből és egy epilógusból megszerkesztett filmfolyamával való hosszú találkozás nyújtott.

Alfred Döblin '29-es regényének több filmváltozata is született, az elsőt a regény megjelenése után két évvel Phil Jutzi rendezte.

A regény Fassbinder által készített adaptációja először 1980-ban került levetítésre a német televízióban, ám a sorozatszerkezet ellenére Fassbinder mindig is egy filmnek tekintette részekre szabdalt eposzát, melyet most digitálisan felújított változatban láthatott a magyar közönség. Erőt próbáló, de katartikusan kaotikus élmény volt megtapasztalni a kizökkent időt a mozi álmosítóan sötét terében, a befogadás holtpontját elérve már nem is volt olyan aggasztó a végtagzsibbadás vagy a fáradtság.

A 15 óra kényszerítő nyomása folytán a film úgy játszik időérzékünkkel, ahogy csak akar, néha már szinte elviselhetetlen hosszúságúra nyújt egy-egy jelenetet, hogy túlfeszítse saját határait. Itt azonban nem a lassúság poétikájára kell gondolni, hanem a részletezés, a kiemelés megszállottságára. Kötelesek vagyunk véresen komolyan venni Franz Biberkopf véresen komoly sorsát, s bár ez néha kínos és kényelmetlen (persze nem a fizikai dimenziók miatt), végül mégis képesek leszünk megérezni Fassbinder alterego-hősének szavakba önthetetlen nagyságát.

Franz Biberkopf (Günter Lamprecht) – akinek neve egyébként megegyezik A szabadság ököljoga Fassbinder által alakított hősével, így máris erősödik az alterego-érzet – ellentmondásosan megfaragott figura. Gólem-szerű ostobaságával, zsigeri durvaságával, nagydarab testével (és fejével, amit Xaver Schwarzenberger operatőr gyakran fényképez ijesztő, alsó perspektívából) nem tűnik számunkra vonzónak, bárhonnan is nézzük. A filmbéli nők mégis megvesznek érte, élükön állandó rajongójával, a gyönyörű Evával (Hanna Schygulla). Az egymást váltó lányok fontos összetevői Franz életének, ráadásul a férfi egyik legtaszítóbb (ám partnerei számára legvonzóbb) tulajdonsága az állatiasan brutális szexualitás, melyet Fassbinder többször használ lezáró elemként egy-egy jelenetnél.

Biberkopffal először akkor találkozunk, mikor a börtönből szabadul, azért került sittre – s az elhangzottak alapján ez nem meglepő –, mert agyonverte élettársát. Fassbinder itt is megkínozza nézőit az ismétlés gesztusával, ugyanis jó sokszor tekinthetjük meg a jelenetet mint bevillanó emlékképet. A börtönből kilépő Biberkopf elindul az újrakezdés felé, s vele tartunk mi nézők is, mert a film így akarja. Fassbinder akarja így.

Végigjárjuk Biberkopf útját, megismerjük nehézkesen felszínre törő érzelmeit, látjuk sorsának szánalmat keltő lejtőit, útközben lelki és testi csonkolásokkal, a végén őrületbe hajszolt felmagasztosulással, melyben – bár a hős magához ragadja az erkölcsi győzelmet (megjegyzem, ez igen ironikus a filmben) –, élete örök ellenfele (barátja?), a rókaképű, rókalelkű Reinhold (Gottfried John) legyőzi őt. Meggyalázza, majd megöli szerelmét.

Mikorra megbarátkoznánk a film realisztikus dimenzióival, köszönhetően a 13 rész beleélés-kényszerének, arcul csap minket egy őrületig szürreális epilógus. Bár már voltak gyanús előkészítő jelek, melyek előre sejtethették a lezárást, ilyen volt a kurvák utcájának gusztustalanra „esztétizált” képe is. Az utolsó részben Franz őrülete összekeveredik a valóság elemeivel, a látvány és az elbeszélés is olyan szemérmetlenné válik, mintha a brutális, vagy éppen cinikusan heroizált képsorokat Fellini vagy Pasolini provokatívabb műveinek testnedv-készlete itatta volna át. Keresztre feszítés, emberek a vágóhídon, domina-ribancok vonaglása, kínzás és őrültek háza…

Mindezt a Sátán részvételével, aki cinikusan tombol a Godard-tól kölcsönzött L’Enfer et ses Fils felirat alatt.

A film előtt a magyar fekete széria mestere, Tarr Béla mondott pár keresetlen bevezető szót Fassbinder nehezen emészthető remekművéről, s a fesztivál anyagában elolvashattuk a Berlin, Alexanderplatzhoz fűzött személyes reflexióit is. Zárásképpen most inkább tőle kölcsönöznék konklúziót: „…ez a film az élet igenléséről szól... Nem ad esélyt a feladásra, kierőszakolja belőlünk az életben maradáshoz szükséges ellenállást, felemel minket a sárból, kiprovokálja belőlünk a nemességet. Valami ilyesmit hívhattak a görögök katarzisnak”.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1492

SZAJNA MENTI SZÍVHANGOK

Cédric Klapisch: Párizs

Röpke pár órára felejtsük el Piaf bársonyos sanzonjait, Amélie harmonikával kísért leányálmait, Mona Lisa szeszélyes mosolyát és a többi, poros francia kelléket, mert ez a Párizs a hétköznapoké. Arca szürke és gyűrött, de talán izgalmasabb, mint eddig bármikor…

Cédric Klapisch Párizsa szövevényes, akárcsak a történet szereplői között kialakuló viszonyok. Azt már a Lakótársat keresünk és a Még mindig lakótársat keresünk multikulturális kavalkádja is igazolta, hogy a francia rendező virtuóz módon kezel egyszerre több történetszálat is, ám újabb egyvelege már átláthatóbb hálót fon töredékei köré. Bár még így is jobb kétszer megnézni a filmet, hogy a sok csomót mindenki kellően ki tudja bogozni, mégis az eddigieknél érthetőbb és letisztultabb a főként érzelmekből összeálló szerkezet. Köszönhetjük ezt a nyelvnek? Talán igen. A francia nyelv következetes használata (színesítve némi szórvány-angollal) és a közös kultúra összetartozónak mutatja még az egymást nem ismerő szereplőket is, és elhelyezi őket a Párizsról alkotott képen.

A nagy kék-fehér-piros kollázs közepén ismét Romain Duris foglal helyet, aki ezúttal a szívátültetésre váró Pierre szerepében gyűjti maga köré a város kiszemelt lakóit. Napjai nagy részét azzal tölti, hogy szobája balkonjáról szemléli a félig ismerős, vagy akár teljesen ismeretlen emberek hétköznapi mozdulatait, mert működésképtelen szíve bezártságra kárhoztatja. Néha elmereng revütáncos múltján, de az mostanra már csak celluloidokba szorított, vizuális bravúrokba fojtott, emlékekből feltörő flittervilág. Ami igazán hiányzik neki, az a szerelem, és a szex elemi tapasztalata, mert betegsége kezdete óta csak egy kínos összefekvés és néhány félénk pillantás jutott neki. És sok visszautasítás…

A balkon csöndes szemlélője nem szenved egyedül, körülötte is folydogálnak a hasonlóan szívfacsaró, vagy szívet melengető élettörténetek. Ott van például saját nővére, Élise (Juliette Binoche), aki egyedülálló anyaként neveli három gyermekét, és csalódásai következtében még véletlenül sem szeretne a másik nemhez közelíteni. Bevásárlásai során mégis megismerkedik a zöldséges piac egyik Don Juanjával, Jeannal (Albert Dupontel), akit elbűvöl a lestrapált háziasszony visszafogottsága. Ne feledkezzünk meg az idősödő történelem professzorról, Roland-ról (Fabrice Luchini) sem, aki magából hülyét csinálva koslat a szép és ledér diáklány, Laetitia (Mélanie Laurent) után, hogy szorongásán (és kapuzárási pánikján) enyhítsen egy kicsit. De említhetném Roland apai örömök elé néző testvérét, az idegesítő sarki péknőt, az utcákon bóklászó hajléktalant, a naiv kameruni bevándorlót, a zöldségeseket hülyítő luxusnőket… , nehéz volna lajstromozni a sok történettöredéket, de kihagyni sem érdemes egyiket sem, mert együtt keltik életre a filmet és Párizst.

Sokszereplős drámájában Klapisch nem erőlteti ránk a haldokló szemszögét. A halál (vagy az új élet) árnyékában Pierre másképp látja az élet dolgait, mint a többiek, de fontos a többi nézőpont is, bár halkan jegyezném meg, hogy némelyik túl kevés lehetőséget kap a kibontakozásra. Érezhető, hogy van egy bújtatott hierarchia, melynek csúcsán az éles kaszával hadonászó csuklyás alak áll, és Pierre aki a csuklyás mellől néz körül. De még evilági lélekként (és testként) paradox lenne azonosulni Pierre látásmódjával.

A problémát így, mi nézők, még problémaként érzékeljük, és elfogadjuk, ha a hősök mondjuk „belehalnak” a szerelmi bánatba. Szívünkhöz nő az a néhány meghasadt vagy boldog élet, a felbolydult „fények városa".

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1415

HÉT LAKAT ALATT

Rodrigo Plá: A zóna

A zóna egy aranykalitka a vaskos bukszájú mexikói elit számára. Oltalmaz és összetart, atombiztos védelmet nyújt az őt körülölelő nyomornegyedek mocskos bűnfészke és aljanépe ellen. Vagy mégsem? A zóna illúzió-tér lenne?

Rodrigo Plá első nagyjátékfilmje kimért, szenvtelen darab. Nem akar túl sok sallangot magára aggatni, inkább tárgyiasít. Teremtett világát sokszor láttatja egy térfigyelő kamera szürke, dátummal dokumentált képernyőjén keresztül, hogy ránk kényszerítse az objektivitást. Egy végletekig individualista hatalmi rendszer objektivitását. Van itt minden, ami kifordítja magából a világot: korrupt rendőrség, önbíráskodó felső tízezer, és persze túlkapások sokasága. Kollektív paranoia, mely már egy meglibbenő függönyben is a Poklot véli felfedezni.

Mikor három fiú átszökik a zónát keretező nyomortanyáról, hogy lopjon valamelyik módosabb embertársától, többszörös tragédiába torkollik az éjszaka. A ház tulajdonosát a fiúk megfojtják, de közülük is ott hagyják ketten a fogukat, áldozatul esnek az őrök örök éberségének. Máris megfogalmazódik az erkölcsi dilemma: nehéz volna letenni a voksot bármelyik áldozat mellett vagy ellen, mert lényegtelen, hogy ki hal meg, a film éppen az erőszak, és ezzel együtt a rendszer értelmetlenségére helyezi a hangsúlyt. A probléma kulcsa tehát a mélyen rejtőző igazság exhumálása, mely igazság szükségszerűen mocsokból emelkedik a felszínre. A sztereotipizáltság vádjával is illethető konzekvenciák természetesen a dél-amerikai szociális berendezkedés visszásságaira fókuszálnak, hogy azután - mindezen átlendülve - valami univerzálisabbat is mondjon nekünk a film lelkünk sötét és bűzös bugyrairól.

Vajon lehet-e a az ember egyszerre kint és bent is? Ezt a kérdést hivatott bennünk felébreszteni kamasz hősünk, Alejandro (Daniel Tovar) figurája, aki a film eddig emlegetett kimért objektivitását kissé megtöri érzelmekkel átitatott reflexióival. A zóna gyermeke, de dühös erre a világra. Jó, mondhatnánk, hogy rossz korban van, és éppen konfliktusai akadnak apucival (Daniel Gimenez Cacho), aki ahelyett, hogy fiacskájával törődne, aktív részese annak hajtóvadászatnak, amelyet a zóna lakói indítottak a fent taglalt véres események után.

Talán mindezek ismeretében nem véletlen, hogy mikor Alejandro a családi ház pincéjében rábukkan a gyilkosság után elmenekült harmadik fiúra, Miguelre (Alan Chávez), pártfogásába veszi őt. Meg akarja menteni, mi pedig félénken drukkolunk neki moziszékünk bársonyába süppedve, de nem lehetünk elég biztosak a dolgunkban. Túl sok rosszat láttunk már eddig, fázunk a vihartól, a sötét alagutaktól, a fagyott vértől és az átlátszó hullazsákoktól. Távol álljon tőlem, hogy e horrorfilmbe illő eszköztárral riogassam a nézőközönséget, de higgyék el, a film atmoszférájának megteremtői éppen ezek a natúr rémségek. Földhözragadt élet, földhözragadt halál – ennyi. Nincs hozzá lábjegyzet.

A zóna hatásos, őszinte, nyers, de a grandiózus szó valahogy nem jön a nyelvemre. Ügyesen adagolt fesztiválfilm, nemzetközi sikerek címkéivel ékesítve (Torontói Nemzetközi Filmfesztivál: FIPRESCI-díj, Velencei Filmfesztivál: Luigi Di Laurentis-díj), és a háta mögött olyan rendezői inspirációkkal, mint Werner Herzog, Lars von Trier és Costa-Gavras. Szépen kikockázott realizmus, meghintve kis lélektannal, feldíszítve a mexikói szocio-háttérrel, s elkerülve a felesleges filozofálás lehetséges csapdáit. Érdekfeszítő gondolatfolyam széttöredezett időélménnyel, nem csak a dél-amerikai filmek rajongóinak.
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1404

ÉNEKLŐ SZERELEM

Christophe Honoré: Szerelmes dalok

Kesze-kusza viszonyok a francia fővárosban? Sokan és sokféleképpen regéltek már erről nekünk. Christophe Honoré a zenés melodráma formáját választotta, hogy a szerelem nyelvén komponált sanzonok könnyedségével keverje fel a történet drámai alaphangját. C’ est bizarre…

Musical? Elsőként talán Hollywood hőskorszaka juthat eszünkbe erről a szóról. Libbenő szoknyák, gáláns frakkok, könnyed táncjelenetek, túlcsorduló énekhangok és a többi kellék. Ha kicsit tovább gondoljuk, lepereghet lelki szemeink előtt néhány indiai (bollywoodi) film színpompás, zenés-táncos koreográfiája, mely keleti egzotikumával, szemérmes naivitásával von bűvkört a látványos jelenetek köré. A zenés film műfaja – eltekintve néhány zsákutcától – a mai napig életképes, ezt két olyan sikeres példa is igazolja, mint az amerikai Chicago és az indiai Devdas. Franciaország filmgyártásában a musical ritka madár, de ha mélyre ásunk, előkerül a hatvanas évek egy emblematikus darabja, a szín- és énekesőben fürdő Cherbourgi esernyők, mely annak idején sztárrá avanzsálta Catherine Deneuve-öt.

Christophe Honoré (Ma mère, Dans Paris) a Szerelmes dalok-ban francia kortársaink párkeresési és identitásbeli zűrzavaráról nyújt meggyőző látleletet, mindezt a probléma komolyságát és a film szerkezetét meg-megszakító, banálisan egyszerű hangzású dalok segítségével. A filmet a halál és a (bi)szexuális identitáskeresés témái teszik izgalmassá és provokatívvá, ám Honoré ez esetben nem lépi át az ízléstelenség határát, mint a Ma mère című munkájában, ahol egy fiú (Louis Garrel) anyja (Isabelle Huppert) iránt érzett perverz vágyódását követhettük nyomon a maga naturalizmusában. A rendező ezúttal inkább ironikusan és játékosan provokál, s mindennek talán nem is a szexualitás, hanem a vitákra ingerlő műfaj az alapja. Vajon megzavarja, vagy újabb jelentésréteggel gazdagítja Alex Beaupain César-díjas zenéje a drámai szituációkat? Az biztos, hogy megosztja a közönséget. Bevallom, az én fülemet nem bántották a dalok, mert általuk közelebb kerültem a szereplők kaotikusan meghasadt világához, mégis kellemes utóérzet maradt bennem a film után. Az ellentétes hangulatokat keverő technika visszakanyarodik a francia filmek keserédes stílushagyományához, ám megdöbbentő fordulataival és humorral fűszerezett realizmusával el is rugaszkodik mindettől.

A Szerelmes dalok cselekménye egy férfi és két nő szerelmi hármasával indul. Ismael (Louis Garrel) és jegyese, Julie (Ludivine Sagnier) egy harmadik lánnyal, Alice-szal (Clotilde Hesme) próbálják színesíteni hétköznapjaikat. A könnyed élet tragédiába torkollik, mikor Julie, szívbetegsége következtében hirtelen életét veszti. A film játékos stílusa nem bicsaklik meg ennél a fordulatnál, csupán a szereplők, különösen Ismael alakításán láthatjuk a folyamatos leépülés jeleit, mely elindítja benne annak kényszerét, hogy újra felépítse önmagát, egy másik élet vállalásával. A halál miatt keletkezett űrt hetero- és homoszexuális viszonyokkal igyekszik betölteni. Érzékletesen ábrázolt homoszexuális kapcsolatot alakít ki egy breton gimnazistával, Erwannal (Grégoire Leprince-Ringuet), aki szelíd rajongásával segít Ismaelnek túlélni a tragédiát. A fájdalmat mi magunk is érezhetjük, de Honoré felment ennek teljes átélése alól, mert az (ön)irónia kifordítja magából a történetet. Ne szégyelljük magunkat, ha nevetésre ingerel néhány jelenet vagy pár butuska dalszöveg! Ez a rendező akarata.

Louis Garrel a maga csigás hajfürtjeivel kellően kisfiús-kislányos jelenség ahhoz, hogy hihetően megjelenítse az összezavarodott nemi orientációjú Ismaelt, tehetsége pedig képes velünk elhitetni azt az érzelmi mélyrepülést, melybe Julie váratlan halála taszítja a felhőtlen (és felelőtlen) élet után. Ludivine Sagnier a légiesen frivol szőke, Clotilde Hesme a melegszívű, bohém barna nőtípust képviseli Ismael ágyában, s e két lányt váltja fel az egyik dalszöveg szerint citromos palacsinta illatú breton kamasz. Julie gondoskodó nővérének szerepében Chiara Mastroiannit, Catherine Deneuve lányát láthatjuk, aki játékával és jeleneteivel kapcsolatba hozza a Szerelmes dalok-at az imént emlegetett Cherbourgi esernyők-kel.

Egymásba kavarodó testek és lelkek, játékos szökellések vagy kínos, depresszív séták a párizsi utcákon, boldog lebegés és a mögötte meghúzódó féltékenység, fájdalom és halál. Mindez talán önmagában is megállná a helyét, hiszen a történet kellően érdekfeszítő a dalbetétek nélkül is, ám e tizennégy dal teljesebbé teszi a film stílusvilágát és hozzájárul a szereplők parodizáló vagy drámai lélekrajzához is. Alex Beaupain sanzonjai az élőszóhoz közelítő, hajlékony szerkesztésnek és szövegvilágnak köszönhetően nem idegenek a film szövetétől, bár megdöbbentő lelemények. A 2007-as cannes-i versenyprogramba beválasztott Szerelmes dalok figyelemre méltó formai kísérlet és egyben merész rendezői provokáció Christophe Honoré részéről. Bizarr, de szórakoztató elegye az élet ellentétes oldalainak, az ellentmondásokat azonban nem tudja, de talán nem is akarja feloldani.

http://magyar.film.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=19460&catid=3&Itemid=6

KÉKVÉRŰ KOMÉDIA

Claude Berri: Egyedül nem megy

Hétköznapi világunkat benépesítik a magányos hősök, akik valahogy nehezebben lépnek kapcsolatba a külvilággal. Ilyen emberekkel találkozhatunk Claude Berri Egyedül nem megy című filmjében, mely Anna Gavalda francia írónő hazánkban is sikert aratott bestselleréből készült. A történet négy szereplőjét egy tető alá hozza a sors, hogy egymással összecsiszolódva tartalmasabb életet teremtsenek maguknak.

A vézna és sápatag takarítónő, Camille (Audrey Tautou) üres óráit szűkös padlásszobájában tölti, míg bele nem botlik Philibert-be (Laurent Stocker), a még nála is sápadtabb, beszédhibás arisztokrata szomszédba. Egy nap a lány vacsorára invitálja kékvérű barátját, s ez olyan szorosra fűzi a két ember kapcsolatát, hogy mikor Camille beteg lesz, Philibert átköltözteti őt saját, barokkos pompájú lakásába, hogy gondosan ápolhassa. A probléma ott kezdődik, hogy Philibert lakótársa, Franck (Guillaume Canet), a rossz modorú mesterszakács és ügyeletes Casanova, akinek beteg nagymamáján (Françoise Bertin) kívül semmi sem szent, mindent megtesz, hogy elüldözze Camille-t. A takarítólány felveszi a kesztyűt Franck nyomdafestéket nem tűrő stílusa ellen, s a maga eszközeivel megpróbálja puhára főzni a séf szívét…

Az őzikés szemekkel és gödröcskés bájjal megáldott Audrey Tautou-t külsőleg és belsőleg is igyekszik átformálni a film, ám ha szemfülesek vagyunk, játéka mélyén még fellelhetjük Amélie összetéveszthetetlen mosolyát. Ez az Amélie- rajongóknak ismerős, otthonos hangulatot teremt, a filmet azonban kevésbé hitelesíti. Audrey mindig kellemes jelenség a filmvásznon, még festetlen arccal, fiús frizurával és minden idealizálástól mentes megvilágítással is átsugároz graciőz lénye, ám Camille szerepének komplexitását nem képes kellő invencióval érzékeltetni. Kár lenne mindezt Audrey számlájára írni, hiszen színészi kvalitásait aligha vitathatjuk, de minden bizonnyal túl sok arcát kellett volna megmutatni egy szerepen belül, s így némelyik kidolgozatlanra sikeredett. A takarítónő és a szexéhes vamp minden esetre nehezen hihető. Azt már csak találgathatjuk, hogy a szerepre eredetileg kiválasztott, korántsem babaarcú Charlotte Gainsbourg, aki végül mégsem tudott részt venni a forgatáson, hogyan alakította volna Camille-t.

A film, mely mindvégig egyensúlyoz komikum és dráma között, a komédia és tragédia ősi, színpadi változata előtt tiszteleg Philibert figurájában. Laurent Stocker, a nagy múltú Comédie Française társulatának tagja, érdekesen kamatoztatja színházi tapasztalatát, új ízt hozva a filmszínészi vénájú szereplők közé. A született előkelőség külsődleges bemutatására hatásos technika a sok művi gesztus, és mivel Philibert a történet szerint is színházi szereplésre törekszik, az eltúlzott beszéd-, mimika- és mozdulatköltészet e színészi ambíciót is megindokolja. Leginkább két emlékezetes jelenet maradhat meg bennünk az arisztokrata hőssel kapcsolatban. Az egyik, mikor összetört, családi címerrel ékesített porcelán étkészlete fölött kesereg, a másik, mikor először lép színpadra, s burleszk-szerű játékával elbűvöli a közönséget. Sok dolgot elmond számunkra az emberi kiszolgáltatottságáról és az azt feloldó komikus életszemléletről ez a két szcéna: a kétségbeesett dadogással üvöltő, majd dadogásából színpadi viccet csináló Philibert kicsinyített foglalata a film filozófiájának.

A mű ellentétes pólusát, a realisztikus szólamot Franck karaktere közvetíti számunkra. Guillaume Canet nyers játékstílusa minden finomkodástól mentesen vágja képünkbe a kívül kérges, belül lágy férfi tapintható jellemét. Káromkodik, tör-zúz, egyszóval haragban van a világgal. Claude Berri egészen a naturalizmusig viszi el Franck verbális durvaságát, hiszen nincs az az Audrey Tautou-rajongó, aki szívéhez ne kapna annál a jelenetnél, mikor a férfi „köcsögnek” szólítja a szomszéd szobában teázgató Camille-t. Kegyetlen, de jól sikerült jelenetek Canet durva kitörései, de nem érezzük idegennek tőle a szerethető férfi jellemvonásait sem. Ha a realizmus igényével közelítünk a film felé, talán az ő alakítását érezhetjük a leginkább kidolgozottnak.

A legemlékezetesebb és egyben legmerészebb jelenet létrejöttét a Franck nagymamáját alakító színésznőnek, Françoise Bertinnek köszönheti a rendező: a nagyszerű rajzokat készítő Camille egy nap félakt portréképet készít az öreg hölgyről. Provokatív és tiszteletre méltó az aszott test lírai bemutatása, mely élő szoborként emelkedik ki a szoba lágy tónusú közegéből. Bennünk, nézőkben mindenesetre erősen ellentmondásos érzések kavarognak a látvány hatására. Az idős színésznő otthonosan és rutinosan mozog szerepében, s tapasztalatát tovább színesítik hatásosan túlzó arcrezdülései és szerethetően affektáló hanghordozása.

Az Egyedül nem megy nem kiemelkedő mű, de erőtlen moralizálása ellenére érdekes színészi munka és őszinte dialógusok mentik meg a feledés homályától. Agnès Godard érzékeny, emberi arcokra és gesztusokra koncentráló kameramunkája és a film meglepően sokszínű zenehasználata, mely Vivalditól az Yves Montand-sanzonokig terjed, képes minket átlendíteni az álmosító holtpontokon. A film első harmadának feszültséggel teli szituációi izgalmas pillanatokat okoznak nekünk, ám a lakótársak alkalmazkodásával mintha kifulladna a történet. Bár Camille és Franck csalán között tenyésző romantikája továbbra sem hagy minket hidegen, a cselekmény már nem szolgál túl nagy meglepetésekkel. Claude Berri keserédes komédiája lelke mélyén romantikus alkotás, mégis szembesíti nézőjét a hétköznapok zsibbasztó szürkeségével, melyen azért finomít az elbűvölő párizsi utcák és a vérbő vidéki Franciaország látványa.

http://www.magyar.film.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=28389&catid=2&Itemid=5