ÉNEKLŐ SZERELEM

Christophe Honoré: Szerelmes dalok

Kesze-kusza viszonyok a francia fővárosban? Sokan és sokféleképpen regéltek már erről nekünk. Christophe Honoré a zenés melodráma formáját választotta, hogy a szerelem nyelvén komponált sanzonok könnyedségével keverje fel a történet drámai alaphangját. C’ est bizarre…

Musical? Elsőként talán Hollywood hőskorszaka juthat eszünkbe erről a szóról. Libbenő szoknyák, gáláns frakkok, könnyed táncjelenetek, túlcsorduló énekhangok és a többi kellék. Ha kicsit tovább gondoljuk, lepereghet lelki szemeink előtt néhány indiai (bollywoodi) film színpompás, zenés-táncos koreográfiája, mely keleti egzotikumával, szemérmes naivitásával von bűvkört a látványos jelenetek köré. A zenés film műfaja – eltekintve néhány zsákutcától – a mai napig életképes, ezt két olyan sikeres példa is igazolja, mint az amerikai Chicago és az indiai Devdas. Franciaország filmgyártásában a musical ritka madár, de ha mélyre ásunk, előkerül a hatvanas évek egy emblematikus darabja, a szín- és énekesőben fürdő Cherbourgi esernyők, mely annak idején sztárrá avanzsálta Catherine Deneuve-öt.

Christophe Honoré (Ma mère, Dans Paris) a Szerelmes dalok-ban francia kortársaink párkeresési és identitásbeli zűrzavaráról nyújt meggyőző látleletet, mindezt a probléma komolyságát és a film szerkezetét meg-megszakító, banálisan egyszerű hangzású dalok segítségével. A filmet a halál és a (bi)szexuális identitáskeresés témái teszik izgalmassá és provokatívvá, ám Honoré ez esetben nem lépi át az ízléstelenség határát, mint a Ma mère című munkájában, ahol egy fiú (Louis Garrel) anyja (Isabelle Huppert) iránt érzett perverz vágyódását követhettük nyomon a maga naturalizmusában. A rendező ezúttal inkább ironikusan és játékosan provokál, s mindennek talán nem is a szexualitás, hanem a vitákra ingerlő műfaj az alapja. Vajon megzavarja, vagy újabb jelentésréteggel gazdagítja Alex Beaupain César-díjas zenéje a drámai szituációkat? Az biztos, hogy megosztja a közönséget. Bevallom, az én fülemet nem bántották a dalok, mert általuk közelebb kerültem a szereplők kaotikusan meghasadt világához, mégis kellemes utóérzet maradt bennem a film után. Az ellentétes hangulatokat keverő technika visszakanyarodik a francia filmek keserédes stílushagyományához, ám megdöbbentő fordulataival és humorral fűszerezett realizmusával el is rugaszkodik mindettől.

A Szerelmes dalok cselekménye egy férfi és két nő szerelmi hármasával indul. Ismael (Louis Garrel) és jegyese, Julie (Ludivine Sagnier) egy harmadik lánnyal, Alice-szal (Clotilde Hesme) próbálják színesíteni hétköznapjaikat. A könnyed élet tragédiába torkollik, mikor Julie, szívbetegsége következtében hirtelen életét veszti. A film játékos stílusa nem bicsaklik meg ennél a fordulatnál, csupán a szereplők, különösen Ismael alakításán láthatjuk a folyamatos leépülés jeleit, mely elindítja benne annak kényszerét, hogy újra felépítse önmagát, egy másik élet vállalásával. A halál miatt keletkezett űrt hetero- és homoszexuális viszonyokkal igyekszik betölteni. Érzékletesen ábrázolt homoszexuális kapcsolatot alakít ki egy breton gimnazistával, Erwannal (Grégoire Leprince-Ringuet), aki szelíd rajongásával segít Ismaelnek túlélni a tragédiát. A fájdalmat mi magunk is érezhetjük, de Honoré felment ennek teljes átélése alól, mert az (ön)irónia kifordítja magából a történetet. Ne szégyelljük magunkat, ha nevetésre ingerel néhány jelenet vagy pár butuska dalszöveg! Ez a rendező akarata.

Louis Garrel a maga csigás hajfürtjeivel kellően kisfiús-kislányos jelenség ahhoz, hogy hihetően megjelenítse az összezavarodott nemi orientációjú Ismaelt, tehetsége pedig képes velünk elhitetni azt az érzelmi mélyrepülést, melybe Julie váratlan halála taszítja a felhőtlen (és felelőtlen) élet után. Ludivine Sagnier a légiesen frivol szőke, Clotilde Hesme a melegszívű, bohém barna nőtípust képviseli Ismael ágyában, s e két lányt váltja fel az egyik dalszöveg szerint citromos palacsinta illatú breton kamasz. Julie gondoskodó nővérének szerepében Chiara Mastroiannit, Catherine Deneuve lányát láthatjuk, aki játékával és jeleneteivel kapcsolatba hozza a Szerelmes dalok-at az imént emlegetett Cherbourgi esernyők-kel.

Egymásba kavarodó testek és lelkek, játékos szökellések vagy kínos, depresszív séták a párizsi utcákon, boldog lebegés és a mögötte meghúzódó féltékenység, fájdalom és halál. Mindez talán önmagában is megállná a helyét, hiszen a történet kellően érdekfeszítő a dalbetétek nélkül is, ám e tizennégy dal teljesebbé teszi a film stílusvilágát és hozzájárul a szereplők parodizáló vagy drámai lélekrajzához is. Alex Beaupain sanzonjai az élőszóhoz közelítő, hajlékony szerkesztésnek és szövegvilágnak köszönhetően nem idegenek a film szövetétől, bár megdöbbentő lelemények. A 2007-as cannes-i versenyprogramba beválasztott Szerelmes dalok figyelemre méltó formai kísérlet és egyben merész rendezői provokáció Christophe Honoré részéről. Bizarr, de szórakoztató elegye az élet ellentétes oldalainak, az ellentmondásokat azonban nem tudja, de talán nem is akarja feloldani.

http://magyar.film.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=19460&catid=3&Itemid=6

KÉKVÉRŰ KOMÉDIA

Claude Berri: Egyedül nem megy

Hétköznapi világunkat benépesítik a magányos hősök, akik valahogy nehezebben lépnek kapcsolatba a külvilággal. Ilyen emberekkel találkozhatunk Claude Berri Egyedül nem megy című filmjében, mely Anna Gavalda francia írónő hazánkban is sikert aratott bestselleréből készült. A történet négy szereplőjét egy tető alá hozza a sors, hogy egymással összecsiszolódva tartalmasabb életet teremtsenek maguknak.

A vézna és sápatag takarítónő, Camille (Audrey Tautou) üres óráit szűkös padlásszobájában tölti, míg bele nem botlik Philibert-be (Laurent Stocker), a még nála is sápadtabb, beszédhibás arisztokrata szomszédba. Egy nap a lány vacsorára invitálja kékvérű barátját, s ez olyan szorosra fűzi a két ember kapcsolatát, hogy mikor Camille beteg lesz, Philibert átköltözteti őt saját, barokkos pompájú lakásába, hogy gondosan ápolhassa. A probléma ott kezdődik, hogy Philibert lakótársa, Franck (Guillaume Canet), a rossz modorú mesterszakács és ügyeletes Casanova, akinek beteg nagymamáján (Françoise Bertin) kívül semmi sem szent, mindent megtesz, hogy elüldözze Camille-t. A takarítólány felveszi a kesztyűt Franck nyomdafestéket nem tűrő stílusa ellen, s a maga eszközeivel megpróbálja puhára főzni a séf szívét…

Az őzikés szemekkel és gödröcskés bájjal megáldott Audrey Tautou-t külsőleg és belsőleg is igyekszik átformálni a film, ám ha szemfülesek vagyunk, játéka mélyén még fellelhetjük Amélie összetéveszthetetlen mosolyát. Ez az Amélie- rajongóknak ismerős, otthonos hangulatot teremt, a filmet azonban kevésbé hitelesíti. Audrey mindig kellemes jelenség a filmvásznon, még festetlen arccal, fiús frizurával és minden idealizálástól mentes megvilágítással is átsugároz graciőz lénye, ám Camille szerepének komplexitását nem képes kellő invencióval érzékeltetni. Kár lenne mindezt Audrey számlájára írni, hiszen színészi kvalitásait aligha vitathatjuk, de minden bizonnyal túl sok arcát kellett volna megmutatni egy szerepen belül, s így némelyik kidolgozatlanra sikeredett. A takarítónő és a szexéhes vamp minden esetre nehezen hihető. Azt már csak találgathatjuk, hogy a szerepre eredetileg kiválasztott, korántsem babaarcú Charlotte Gainsbourg, aki végül mégsem tudott részt venni a forgatáson, hogyan alakította volna Camille-t.

A film, mely mindvégig egyensúlyoz komikum és dráma között, a komédia és tragédia ősi, színpadi változata előtt tiszteleg Philibert figurájában. Laurent Stocker, a nagy múltú Comédie Française társulatának tagja, érdekesen kamatoztatja színházi tapasztalatát, új ízt hozva a filmszínészi vénájú szereplők közé. A született előkelőség külsődleges bemutatására hatásos technika a sok művi gesztus, és mivel Philibert a történet szerint is színházi szereplésre törekszik, az eltúlzott beszéd-, mimika- és mozdulatköltészet e színészi ambíciót is megindokolja. Leginkább két emlékezetes jelenet maradhat meg bennünk az arisztokrata hőssel kapcsolatban. Az egyik, mikor összetört, családi címerrel ékesített porcelán étkészlete fölött kesereg, a másik, mikor először lép színpadra, s burleszk-szerű játékával elbűvöli a közönséget. Sok dolgot elmond számunkra az emberi kiszolgáltatottságáról és az azt feloldó komikus életszemléletről ez a két szcéna: a kétségbeesett dadogással üvöltő, majd dadogásából színpadi viccet csináló Philibert kicsinyített foglalata a film filozófiájának.

A mű ellentétes pólusát, a realisztikus szólamot Franck karaktere közvetíti számunkra. Guillaume Canet nyers játékstílusa minden finomkodástól mentesen vágja képünkbe a kívül kérges, belül lágy férfi tapintható jellemét. Káromkodik, tör-zúz, egyszóval haragban van a világgal. Claude Berri egészen a naturalizmusig viszi el Franck verbális durvaságát, hiszen nincs az az Audrey Tautou-rajongó, aki szívéhez ne kapna annál a jelenetnél, mikor a férfi „köcsögnek” szólítja a szomszéd szobában teázgató Camille-t. Kegyetlen, de jól sikerült jelenetek Canet durva kitörései, de nem érezzük idegennek tőle a szerethető férfi jellemvonásait sem. Ha a realizmus igényével közelítünk a film felé, talán az ő alakítását érezhetjük a leginkább kidolgozottnak.

A legemlékezetesebb és egyben legmerészebb jelenet létrejöttét a Franck nagymamáját alakító színésznőnek, Françoise Bertinnek köszönheti a rendező: a nagyszerű rajzokat készítő Camille egy nap félakt portréképet készít az öreg hölgyről. Provokatív és tiszteletre méltó az aszott test lírai bemutatása, mely élő szoborként emelkedik ki a szoba lágy tónusú közegéből. Bennünk, nézőkben mindenesetre erősen ellentmondásos érzések kavarognak a látvány hatására. Az idős színésznő otthonosan és rutinosan mozog szerepében, s tapasztalatát tovább színesítik hatásosan túlzó arcrezdülései és szerethetően affektáló hanghordozása.

Az Egyedül nem megy nem kiemelkedő mű, de erőtlen moralizálása ellenére érdekes színészi munka és őszinte dialógusok mentik meg a feledés homályától. Agnès Godard érzékeny, emberi arcokra és gesztusokra koncentráló kameramunkája és a film meglepően sokszínű zenehasználata, mely Vivalditól az Yves Montand-sanzonokig terjed, képes minket átlendíteni az álmosító holtpontokon. A film első harmadának feszültséggel teli szituációi izgalmas pillanatokat okoznak nekünk, ám a lakótársak alkalmazkodásával mintha kifulladna a történet. Bár Camille és Franck csalán között tenyésző romantikája továbbra sem hagy minket hidegen, a cselekmény már nem szolgál túl nagy meglepetésekkel. Claude Berri keserédes komédiája lelke mélyén romantikus alkotás, mégis szembesíti nézőjét a hétköznapok zsibbasztó szürkeségével, melyen azért finomít az elbűvölő párizsi utcák és a vérbő vidéki Franciaország látványa.

http://www.magyar.film.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=28389&catid=2&Itemid=5