Röpke pár órára felejtsük el Piaf bársonyos sanzonjait, Amélie harmonikával kísért leányálmait, Mona Lisa szeszélyes mosolyát és a többi, poros francia kelléket, mert ez a Párizs a hétköznapoké. Arca szürke és gyűrött, de talán izgalmasabb, mint eddig bármikor…
Cédric Klapisch Párizsa szövevényes, akárcsak a történet szereplői között kialakuló viszonyok. Azt már a Lakótársat keresünk és a Még mindig lakótársat keresünk multikulturális kavalkádja is igazolta, hogy a francia rendező virtuóz módon kezel egyszerre több történetszálat is, ám újabb egyvelege már átláthatóbb hálót fon töredékei köré. Bár még így is jobb kétszer megnézni a filmet, hogy a sok csomót mindenki kellően ki tudja bogozni, mégis az eddigieknél érthetőbb és letisztultabb a főként érzelmekből összeálló szerkezet. Köszönhetjük ezt a nyelvnek? Talán igen. A francia nyelv következetes használata (színesítve némi szórvány-angollal) és a közös kultúra összetartozónak mutatja még az egymást nem ismerő szereplőket is, és elhelyezi őket a Párizsról alkotott képen.
A nagy kék-fehér-piros kollázs közepén ismét Romain Duris foglal helyet, aki ezúttal a szívátültetésre váró Pierre szerepében gyűjti maga köré a város kiszemelt lakóit. Napjai nagy részét azzal tölti, hogy szobája balkonjáról szemléli a félig ismerős, vagy akár teljesen ismeretlen emberek hétköznapi mozdulatait, mert működésképtelen szíve bezártságra kárhoztatja. Néha elmereng revütáncos múltján, de az mostanra már csak celluloidokba szorított, vizuális bravúrokba fojtott, emlékekből feltörő flittervilág. Ami igazán hiányzik neki, az a szerelem, és a szex elemi tapasztalata, mert betegsége kezdete óta csak egy kínos összefekvés és néhány félénk pillantás jutott neki. És sok visszautasítás…
A balkon csöndes szemlélője nem szenved egyedül, körülötte is folydogálnak a hasonlóan szívfacsaró, vagy szívet melengető élettörténetek. Ott van például saját nővére, Élise (Juliette Binoche), aki egyedülálló anyaként neveli három gyermekét, és csalódásai következtében még véletlenül sem szeretne a másik nemhez közelíteni. Bevásárlásai során mégis megismerkedik a zöldséges piac egyik Don Juanjával, Jeannal (Albert Dupontel), akit elbűvöl a lestrapált háziasszony visszafogottsága. Ne feledkezzünk meg az idősödő történelem professzorról, Roland-ról (Fabrice Luchini) sem, aki magából hülyét csinálva koslat a szép és ledér diáklány, Laetitia (Mélanie Laurent) után, hogy szorongásán (és kapuzárási pánikján) enyhítsen egy kicsit. De említhetném Roland apai örömök elé néző testvérét, az idegesítő sarki péknőt, az utcákon bóklászó hajléktalant, a naiv kameruni bevándorlót, a zöldségeseket hülyítő luxusnőket… , nehéz volna lajstromozni a sok történettöredéket, de kihagyni sem érdemes egyiket sem, mert együtt keltik életre a filmet és Párizst.
Sokszereplős drámájában Klapisch nem erőlteti ránk a haldokló szemszögét. A halál (vagy az új élet) árnyékában Pierre másképp látja az élet dolgait, mint a többiek, de fontos a többi nézőpont is, bár halkan jegyezném meg, hogy némelyik túl kevés lehetőséget kap a kibontakozásra. Érezhető, hogy van egy bújtatott hierarchia, melynek csúcsán az éles kaszával hadonászó csuklyás alak áll, és Pierre aki a csuklyás mellől néz körül. De még evilági lélekként (és testként) paradox lenne azonosulni Pierre látásmódjával.
A problémát így, mi nézők, még problémaként érzékeljük, és elfogadjuk, ha a hősök mondjuk „belehalnak” a szerelmi bánatba. Szívünkhöz nő az a néhány meghasadt vagy boldog élet, a felbolydult „fények városa".
Cédric Klapisch Párizsa szövevényes, akárcsak a történet szereplői között kialakuló viszonyok. Azt már a Lakótársat keresünk és a Még mindig lakótársat keresünk multikulturális kavalkádja is igazolta, hogy a francia rendező virtuóz módon kezel egyszerre több történetszálat is, ám újabb egyvelege már átláthatóbb hálót fon töredékei köré. Bár még így is jobb kétszer megnézni a filmet, hogy a sok csomót mindenki kellően ki tudja bogozni, mégis az eddigieknél érthetőbb és letisztultabb a főként érzelmekből összeálló szerkezet. Köszönhetjük ezt a nyelvnek? Talán igen. A francia nyelv következetes használata (színesítve némi szórvány-angollal) és a közös kultúra összetartozónak mutatja még az egymást nem ismerő szereplőket is, és elhelyezi őket a Párizsról alkotott képen.
A nagy kék-fehér-piros kollázs közepén ismét Romain Duris foglal helyet, aki ezúttal a szívátültetésre váró Pierre szerepében gyűjti maga köré a város kiszemelt lakóit. Napjai nagy részét azzal tölti, hogy szobája balkonjáról szemléli a félig ismerős, vagy akár teljesen ismeretlen emberek hétköznapi mozdulatait, mert működésképtelen szíve bezártságra kárhoztatja. Néha elmereng revütáncos múltján, de az mostanra már csak celluloidokba szorított, vizuális bravúrokba fojtott, emlékekből feltörő flittervilág. Ami igazán hiányzik neki, az a szerelem, és a szex elemi tapasztalata, mert betegsége kezdete óta csak egy kínos összefekvés és néhány félénk pillantás jutott neki. És sok visszautasítás…
A balkon csöndes szemlélője nem szenved egyedül, körülötte is folydogálnak a hasonlóan szívfacsaró, vagy szívet melengető élettörténetek. Ott van például saját nővére, Élise (Juliette Binoche), aki egyedülálló anyaként neveli három gyermekét, és csalódásai következtében még véletlenül sem szeretne a másik nemhez közelíteni. Bevásárlásai során mégis megismerkedik a zöldséges piac egyik Don Juanjával, Jeannal (Albert Dupontel), akit elbűvöl a lestrapált háziasszony visszafogottsága. Ne feledkezzünk meg az idősödő történelem professzorról, Roland-ról (Fabrice Luchini) sem, aki magából hülyét csinálva koslat a szép és ledér diáklány, Laetitia (Mélanie Laurent) után, hogy szorongásán (és kapuzárási pánikján) enyhítsen egy kicsit. De említhetném Roland apai örömök elé néző testvérét, az idegesítő sarki péknőt, az utcákon bóklászó hajléktalant, a naiv kameruni bevándorlót, a zöldségeseket hülyítő luxusnőket… , nehéz volna lajstromozni a sok történettöredéket, de kihagyni sem érdemes egyiket sem, mert együtt keltik életre a filmet és Párizst.
Sokszereplős drámájában Klapisch nem erőlteti ránk a haldokló szemszögét. A halál (vagy az új élet) árnyékában Pierre másképp látja az élet dolgait, mint a többiek, de fontos a többi nézőpont is, bár halkan jegyezném meg, hogy némelyik túl kevés lehetőséget kap a kibontakozásra. Érezhető, hogy van egy bújtatott hierarchia, melynek csúcsán az éles kaszával hadonászó csuklyás alak áll, és Pierre aki a csuklyás mellől néz körül. De még evilági lélekként (és testként) paradox lenne azonosulni Pierre látásmódjával.
A problémát így, mi nézők, még problémaként érzékeljük, és elfogadjuk, ha a hősök mondjuk „belehalnak” a szerelmi bánatba. Szívünkhöz nő az a néhány meghasadt vagy boldog élet, a felbolydult „fények városa".
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése