CYBERSZEX A KAMERÁBA FOJTVA

Pierre-Paul Renders: Thomas szerelmes - Belga filmnapok

Rendező legyen a talpán, aki olyan markáns filmnyelvi eszközt választ és visz végig következetesen, mint a szubjektív kamera használata. Nehéz ugyanis érdeklődést előcsalni a nézőből, ha semmit nem lát főhőséből, akinek mellékesen a bőrében csücsül. Paradox helyzet. De jól használva feszültséggel töltheti meg a nézőteret…

Pierre-Paul Renders – aki legutóbb franciás stílusú vígjátékával, a Mint mindenkivel (2006) tett kísérletet egy újabb stílus keresésére –, a belga film figyelemre méltó egyéniségének számít a fiatal rendezők között. Az idei Vallónia-Brüsszel Belga Filmfesztiválra Renders komédiája mellett egy régebbi kísérleti darab, a Thomas szerelmes (2001) is ellátogatott hozzánk, hogy döbbenetet okozzon műfaji, tartalmi és formai merészségével. Cyber-világ, „sci-fi” atmoszféra, kis pszichológia, némi feszkó, hátunk mögött (bennünk?) bujkáló főszereplő… nagyon gyanúsan hangzik. Na jó, halkan hozzátenném, hogy elég sok benne a cyberszex. Így már izgalmasabb?

A 32 éves Thomas Thomas (Benoit Verhaert) – a kortárs (vagy futurisztikus?) közeg bizarr hőse – egy agorafóbiaként definiált betegségben szenved. Aki most túl fáradt lenne ahhoz, hogy valamelyik keresőprogramban utánanézzen, hogy mi a szösz ez, és egyáltalán létezik-e ilyesmi, azzal megosztanám Thomas (kór)történetét. Az egyébként életerős, egészséges (vagy inkább annak valószínűsíthető) fiatalember pszichikai korlátoknál fogva képtelen kimozdulni lakásából – bár kuckóját nevezhetnénk bunkernek is – és nem is enged senkit belépni „szentélyébe”. Egyfajta pánikbetegségben szenved tehát, s így csak számítógépes „videofonján” keresztül tud kommunikálni a világgal. Mi a monitor képernyőjét bámuljuk – Thomas szemén keresztül – egészen a film végéig, és bekapcsolódunk abba a virtuális káoszba, ami ezúttal egyetlen valóság-lehetőségként villan fel számunkra.

Szó szerint villan, ugyanis a képek váltakozását – attól függően, hogy éppen ki és hogyan beszél Thomas-val – a dinamizmus jellemzi, látványvilága pedig a netes képhalmaz hol pixelesen sápadt, hol mesterkélten túlkolorizált, szemroncsoló fénycsápjaiból épül fel. Thomas így érintkezik anyjával (Micheline Hardy), pszichiáterével (Frederic Topart), a biztosítójával, a társkeresőn szerzett nőkkel és a virtuális prosti-hálózattal, amin keresztül hús-vér vagy éppen tökéletesre animált nőkkel is szexelhet.

A film első jelenete rögvest le is sokkol minket Thomas mesterséges nővel folytatott aktusával, ami bár szórakoztató, köszönhetően az akrobatikus animációnak (Clara, a mű-nő ide-oda ugrándozik), de borzasztóan kiábrándító. Még ezt is lehet azonban fokozni, mert aki egy kis kuriózumra vágyik, tovább voyeurködhet a valódi nővel (Magali Pinglaut) és különleges érzékelő berendezéssel felturbózott cyber-szex alatt, aminél – és itt most illúzióromboló leszek – hervasztóbb dolgot már nehéz elképzelni. De biztos akad olyan olvasó is, akinek ez ínyenc falat…

Thomas webkamerába fojtott életét senki nem képes kibillenteni egyensúlyából, egészen addig, amíg – természetesen „videofonján” keresztül – meg nem ismerkedik a prostituált-hálózat bús arcú, érzékeny lelkű éjjeli pillangójával, Evával (Aylin Yay), akibe szépen lassan bele is szeret, majd üldözni kezdi őt a képernyőkre tagolt világban. Thomas életében először eljut addig a felismerésig, hogy ki kell lépnie a rettegett utcára, ha meg szeretné találni szíve hölgyét…

Renders provokációja – melynek technikája már nem is áll annyira távol jelen valóságunktól – a merev forma ellenére meglepően jól működik. Ötletesen és szellemesen adagolja be nekünk a virtuális dimenziók minden taktilitástól mentes „látványszínházát”, de jól bánik a főhős elrejtésével is, mert ez a mozzanat sem válik ügyetlenné, hanem további feszültséget csempész a történetbe. A szubjektív kamera eleve elrendelt kudarcát ez a film mindenképpen megcáfolja, és ennek magyarázatát valószínűleg a jól megválasztott kibernetikus háttér és Thomas Thomas agorafóbiája közvetíti számunkra.
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1608

A MÁRIÓNAK ÁLCÁZOTT CIPOLLA

Almási Tamás: Márió, a varázsló

Bár Almási Tamás szerényen szabadkozik, ha filmje kapcsán Thomas Mann remekművét emlegetik, valahonnan mégis előhalászta ezt a találó cím-parafrázist. S ha már így tett, igazán beindulhat a fantáziánk.

Ehhez csak el kell képzelnünk a regénybéli Márió ártatlanságát egy vidéki asszony, és Cipolla szemfényvesztő manipulációit egy jóképű olasz pasi személyéhez társítva. Megkímélném olvasóimat a további hasonlítgatástól, már csak azért is, mert az említett motívumokon túl nem érdemes további egyezések után kutatni a Thomas Mann-kisregény és Almási Márió, a varázslója között.

Almási – aki az 1980-as Ballagás című generációs dráma után, hosszas dokumentumfilmes tevékenység mellett most először készített újra játékfilmet – inkább egy abszurd szerelmi történetet akart elmesélni, a rendszerváltás utáni posvány kulisszáival. A hét évig írt forgatókönyv ugyan kicsit aktualitását vesztette már, és érezhetően ellaposodott az elhúzódó gyártás következtében, de ennek ellenére szórakoztató film kerekedett belőle, még néha bárgyú és ügyetlen megoldásai ellenére is.

Történetünk egy „nevesincs” faluban játszódik, Magyarországon. Bizony messze vetődtünk Torre di Venerétől, mert itt csak a jól ismert vidéki bunkókkal vagy a jobb sorsra érdemes, mocsárba süllyedt homo sapiens-ekkel találkozhatunk. Almási, igen ötletesen, állóképek sorozatával vezeti fel a két korszak között évődő, megrekedt néphangulatot, megmutatva a közösség plebejus elemeit, akik szerint semmi nem változott "a Kádár halála óta, bazmeg", és persze "kurva jó nők voltak az NDK-ban". A falu asszonyai, akik többnyire a főzés-mosás-gyereknevelés funkcióit töltik be férjük számára, szelíden várják a csodát, …

…ami meg is érkezik egy olasz cipőgyáros személyében. Nem, ő még nem Márió, hanem „Zserardó” (mert hogy az asszonyok valamiért ilyen franciásan ejtik az olasz nevet). Az Alfa Romeón száguldozó, kis, köpcös, kopaszodó digó (Vittorio Marsiglia) sem éppen egy haladó szellemű, magvas eszméket dédelgető alak, de állandóan üvöltő Adriano Celentano és Toto Cotugno slágereivel és pár „ciao”-val meglibbenti a változás szelét az újdonságra vágyó nők között. Munkát ad nekik, karácsonyi bulit szervez, és folyton folyvást csókolgatja a sok hervadozó „donna” kezét, amitől virágzásnak újra indul a község nőtársadalma. Amúgy Gerardo egy éktelen nagy hajcsár, cipővarrás közben kezét csapkodva kiabálja, hogy „tempo, tempo”, vagyis nyugtázhatjuk, hogy tényleg semmi sem változott a gulyáskommunnizmus óta, csak most a spagetti a nyerő.

Aztán a semmiből előbukkan Márió (Franco Nero), Gerardo nagyfőnöke, aki ugyanúgy sztereotíp, mint a kis cipőgyáros, csak éppen annak a kifordítottja. Elegáns, jóképű, titokzatos, és az ő autójából már nem az Azurro vagy a Lasciate mi cantare bömböl, hanem az olasz opera gyöngyszemei. Valamiért mindig az erdőben sétál, sötét ruhákat hord, és mereven nézi a folyó víztükrét (meg a mindig arra csónakázó Mucsi Zoltánt), de meditatív jelenetei sajna inkább viccesre sikeredtek, bár Neróra nem eshet panasz.

Márió, „a varázsló” finom modorával elbűvöli a falu egyik legértelmesebb asszonyát, Verát (Nyakó Júlia), aki Gerardo hatására már így is félig olasznak képzeli magát. Új ruhákat vesz, amolyan olasz módi szerint, lelkesen varrogat a cipőgyáros keze alatt, és olasz kajákat főz, amit lecsón és hosszúlépésen nevelkedett férje, Gyula (Egyed Attila) nem néz jó szemmel. Márióval elég egy kézfogás (Franco letöröl egy vércseppet Vera kezéről), néhány pillantás – mert persze nem értik egymást – és Vera máris álmai birodalmában találja magát. Az is ront a helyzeten, hogy Márió kinevezi őt művezetővé, és rábízza háza gondozását is, mert az asszony képzelegni kezd „bimbózó” szerelmükről és kettejük házasságáról… Jaj, csak olaszokkal ne kezdjen az ember lánya.

Vera ikaroszi zuhanásának története tragikus – kicsit a magyar sors tükre –, de Almási azért arra is ügyelt, hogy sokat röhögjünk szeretnivaló hősein. Filmje most sem nélkülözi teljesen a szociografikus szemléletet (ld. szegénységbe becsapódó, majd továbbálló nagytőkések), de maga a rendező inkább a játékfilm jelleget hangsúlyozná.

A Halász Margit-novellából készült, Dés László zenéjével kísért Márió, a varázsló szórakoztató, érdekes, de csöppet sem pontos látlelet egy vizionált szerelemről, a szerelemből szárba szökkent tébolyról és hazánk egy helyben toporgó szerencsétlenkedéseiről.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1554