Rendező legyen a talpán, aki olyan markáns filmnyelvi eszközt választ és visz végig következetesen, mint a szubjektív kamera használata. Nehéz ugyanis érdeklődést előcsalni a nézőből, ha semmit nem lát főhőséből, akinek mellékesen a bőrében csücsül. Paradox helyzet. De jól használva feszültséggel töltheti meg a nézőteret…
Pierre-Paul Renders – aki legutóbb franciás stílusú vígjátékával, a Mint mindenkivel (2006) tett kísérletet egy újabb stílus keresésére –, a belga film figyelemre méltó egyéniségének számít a fiatal rendezők között. Az idei Vallónia-Brüsszel Belga Filmfesztiválra Renders komédiája mellett egy régebbi kísérleti darab, a Thomas szerelmes (2001) is ellátogatott hozzánk, hogy döbbenetet okozzon műfaji, tartalmi és formai merészségével. Cyber-világ, „sci-fi” atmoszféra, kis pszichológia, némi feszkó, hátunk mögött (bennünk?) bujkáló főszereplő… nagyon gyanúsan hangzik. Na jó, halkan hozzátenném, hogy elég sok benne a cyberszex. Így már izgalmasabb?
A 32 éves Thomas Thomas (Benoit Verhaert) – a kortárs (vagy futurisztikus?) közeg bizarr hőse – egy agorafóbiaként definiált betegségben szenved. Aki most túl fáradt lenne ahhoz, hogy valamelyik keresőprogramban utánanézzen, hogy mi a szösz ez, és egyáltalán létezik-e ilyesmi, azzal megosztanám Thomas (kór)történetét. Az egyébként életerős, egészséges (vagy inkább annak valószínűsíthető) fiatalember pszichikai korlátoknál fogva képtelen kimozdulni lakásából – bár kuckóját nevezhetnénk bunkernek is – és nem is enged senkit belépni „szentélyébe”. Egyfajta pánikbetegségben szenved tehát, s így csak számítógépes „videofonján” keresztül tud kommunikálni a világgal. Mi a monitor képernyőjét bámuljuk – Thomas szemén keresztül – egészen a film végéig, és bekapcsolódunk abba a virtuális káoszba, ami ezúttal egyetlen valóság-lehetőségként villan fel számunkra.
Szó szerint villan, ugyanis a képek váltakozását – attól függően, hogy éppen ki és hogyan beszél Thomas-val – a dinamizmus jellemzi, látványvilága pedig a netes képhalmaz hol pixelesen sápadt, hol mesterkélten túlkolorizált, szemroncsoló fénycsápjaiból épül fel. Thomas így érintkezik anyjával (Micheline Hardy), pszichiáterével (Frederic Topart), a biztosítójával, a társkeresőn szerzett nőkkel és a virtuális prosti-hálózattal, amin keresztül hús-vér vagy éppen tökéletesre animált nőkkel is szexelhet.
A film első jelenete rögvest le is sokkol minket Thomas mesterséges nővel folytatott aktusával, ami bár szórakoztató, köszönhetően az akrobatikus animációnak (Clara, a mű-nő ide-oda ugrándozik), de borzasztóan kiábrándító. Még ezt is lehet azonban fokozni, mert aki egy kis kuriózumra vágyik, tovább voyeurködhet a valódi nővel (Magali Pinglaut) és különleges érzékelő berendezéssel felturbózott cyber-szex alatt, aminél – és itt most illúzióromboló leszek – hervasztóbb dolgot már nehéz elképzelni. De biztos akad olyan olvasó is, akinek ez ínyenc falat…
Thomas webkamerába fojtott életét senki nem képes kibillenteni egyensúlyából, egészen addig, amíg – természetesen „videofonján” keresztül – meg nem ismerkedik a prostituált-hálózat bús arcú, érzékeny lelkű éjjeli pillangójával, Evával (Aylin Yay), akibe szépen lassan bele is szeret, majd üldözni kezdi őt a képernyőkre tagolt világban. Thomas életében először eljut addig a felismerésig, hogy ki kell lépnie a rettegett utcára, ha meg szeretné találni szíve hölgyét…
Renders provokációja – melynek technikája már nem is áll annyira távol jelen valóságunktól – a merev forma ellenére meglepően jól működik. Ötletesen és szellemesen adagolja be nekünk a virtuális dimenziók minden taktilitástól mentes „látványszínházát”, de jól bánik a főhős elrejtésével is, mert ez a mozzanat sem válik ügyetlenné, hanem további feszültséget csempész a történetbe. A szubjektív kamera eleve elrendelt kudarcát ez a film mindenképpen megcáfolja, és ennek magyarázatát valószínűleg a jól megválasztott kibernetikus háttér és Thomas Thomas agorafóbiája közvetíti számunkra.
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1608
Pierre-Paul Renders – aki legutóbb franciás stílusú vígjátékával, a Mint mindenkivel (2006) tett kísérletet egy újabb stílus keresésére –, a belga film figyelemre méltó egyéniségének számít a fiatal rendezők között. Az idei Vallónia-Brüsszel Belga Filmfesztiválra Renders komédiája mellett egy régebbi kísérleti darab, a Thomas szerelmes (2001) is ellátogatott hozzánk, hogy döbbenetet okozzon műfaji, tartalmi és formai merészségével. Cyber-világ, „sci-fi” atmoszféra, kis pszichológia, némi feszkó, hátunk mögött (bennünk?) bujkáló főszereplő… nagyon gyanúsan hangzik. Na jó, halkan hozzátenném, hogy elég sok benne a cyberszex. Így már izgalmasabb?
A 32 éves Thomas Thomas (Benoit Verhaert) – a kortárs (vagy futurisztikus?) közeg bizarr hőse – egy agorafóbiaként definiált betegségben szenved. Aki most túl fáradt lenne ahhoz, hogy valamelyik keresőprogramban utánanézzen, hogy mi a szösz ez, és egyáltalán létezik-e ilyesmi, azzal megosztanám Thomas (kór)történetét. Az egyébként életerős, egészséges (vagy inkább annak valószínűsíthető) fiatalember pszichikai korlátoknál fogva képtelen kimozdulni lakásából – bár kuckóját nevezhetnénk bunkernek is – és nem is enged senkit belépni „szentélyébe”. Egyfajta pánikbetegségben szenved tehát, s így csak számítógépes „videofonján” keresztül tud kommunikálni a világgal. Mi a monitor képernyőjét bámuljuk – Thomas szemén keresztül – egészen a film végéig, és bekapcsolódunk abba a virtuális káoszba, ami ezúttal egyetlen valóság-lehetőségként villan fel számunkra.
Szó szerint villan, ugyanis a képek váltakozását – attól függően, hogy éppen ki és hogyan beszél Thomas-val – a dinamizmus jellemzi, látványvilága pedig a netes képhalmaz hol pixelesen sápadt, hol mesterkélten túlkolorizált, szemroncsoló fénycsápjaiból épül fel. Thomas így érintkezik anyjával (Micheline Hardy), pszichiáterével (Frederic Topart), a biztosítójával, a társkeresőn szerzett nőkkel és a virtuális prosti-hálózattal, amin keresztül hús-vér vagy éppen tökéletesre animált nőkkel is szexelhet.
A film első jelenete rögvest le is sokkol minket Thomas mesterséges nővel folytatott aktusával, ami bár szórakoztató, köszönhetően az akrobatikus animációnak (Clara, a mű-nő ide-oda ugrándozik), de borzasztóan kiábrándító. Még ezt is lehet azonban fokozni, mert aki egy kis kuriózumra vágyik, tovább voyeurködhet a valódi nővel (Magali Pinglaut) és különleges érzékelő berendezéssel felturbózott cyber-szex alatt, aminél – és itt most illúzióromboló leszek – hervasztóbb dolgot már nehéz elképzelni. De biztos akad olyan olvasó is, akinek ez ínyenc falat…
Thomas webkamerába fojtott életét senki nem képes kibillenteni egyensúlyából, egészen addig, amíg – természetesen „videofonján” keresztül – meg nem ismerkedik a prostituált-hálózat bús arcú, érzékeny lelkű éjjeli pillangójával, Evával (Aylin Yay), akibe szépen lassan bele is szeret, majd üldözni kezdi őt a képernyőkre tagolt világban. Thomas életében először eljut addig a felismerésig, hogy ki kell lépnie a rettegett utcára, ha meg szeretné találni szíve hölgyét…
Renders provokációja – melynek technikája már nem is áll annyira távol jelen valóságunktól – a merev forma ellenére meglepően jól működik. Ötletesen és szellemesen adagolja be nekünk a virtuális dimenziók minden taktilitástól mentes „látványszínházát”, de jól bánik a főhős elrejtésével is, mert ez a mozzanat sem válik ügyetlenné, hanem további feszültséget csempész a történetbe. A szubjektív kamera eleve elrendelt kudarcát ez a film mindenképpen megcáfolja, és ennek magyarázatát valószínűleg a jól megválasztott kibernetikus háttér és Thomas Thomas agorafóbiája közvetíti számunkra.
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1608
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése