Mi, nők, mostanában nem panaszkodhatunk. Az utóbbi bő tíz évben poszt-feminista kultúrtermékek tucatjai éltetik a „gyengébbik” nem problémáinak létjogosultságát. Bridget Jones botladozó szinglimeséjétől a Szex és New York arcpirító négyesfogatáig öntudatosan tipegő tűsarkú cipők lepték el a filmvásznat, hogy „gyöngéden” végiggyalogolhassanak a férfinem kegyetlenebb példányain. Vajon tényleg ezt akartuk?
Diane English nőuniverzumának kecses vagy éppen trampli lábacskái már a film főcímében elkezdik nagyvárosi (természetesen new york-i) sétájukat. A főszereplők lábaira komponált, ötletes képi megoldással a figurákat jellemző intro után mi magunk is becsámpázhatunk a Nagy Alma parfümillatú és koktélízű közegébe, ahol akár bekukkanthatunk a legrangosabb bevásárló centrumba, a Saksba is.
A dámák kedvenc áruháza emblematikus helyszíne a cselekménynek, mert itt kezd gabalyodni az a gubanc, melyet hősnőinknek együttes erővel kell majd kibogozni. A parfümosztályon dolgozó, veszélyes idomokkal megáldott „spricclislány”, Crystal Allen (Eva Mendes) ezen a szent helyen csavarja el a fejét egy naivan boldog feleség, Mary Haines (Meg Ryan) vaskos pénztárcájú férjének – akit mellesleg sohasem látunk, mert hát „lányok egymás között” hangulat lévén, száműzni kellett a férfinem utolsó vizuális maradványait is a filmből. Persze amint az lenni szokott, még New York is túl kicsi ahhoz, hogy a félrelépés skandalluma titokban maradjon, köszönhető ez egy bővérű és bőnyelvű manikűröslánynak, Tanyanak (Debi Mazar), aki először Mary barátnőjének, a karrierista lapszerkesztő Sylvie Fowlernek (Anette Bening) csacsogja el a dolgot, majd magát Maryt is letarolja a szaftos pletykával. Mary normális reakciója először az elkeseredés, ám lassan őt is elkapja a modern szingli amazonok harcosan önmegvalósító lendülete, és szépen beüzemeli saját divattervezői vállalkozását.
A házassági probléma ellenére a film – az alkotók bevallása szerint – nem elsősorban a férfi-nő viszonyt szeretné boncolgatni, hanem a két barátnő, Mary és Sylvie elmérgesedő kapcsolatát, majd újbóli egymásra találását. Történik ugyanis, hogy a női magazint szerkesztő Sylvie-ből egy zsaroló konkurens kisajtolja Mary válságba került házasságának sztoriját, amire érthetően dobja be a durcit az elhagyott feleség. „Minden a nőkről szól” – mondja a remake szlogenje, mely az eredeti, 1939-es George Cukor film, Az asszony plakátszövegével („Minden a férfiakról szól”) nyíltan szembehelyezkedve (de tisztelettel megtartva annak alapvonásait), a két nő közötti kötelékekre tereli a figyelmet. A körülöttük sertepertélő nőalakok, mondhatni nősztereotípiák inkább vicces kiegészítői a két csaj lelki útjának, így talán még szórakoztatónak is találhatjuk az olyan ismerős típusokat, mint a túlzottan termékeny, gyerekmániás családanya, a jófej feka leszbi lány, a magát kövérnek tartó kiskamasz hölgyike vagy a botoxkezelésből sportot űző, szexis nagymama.
Ha már voltam olyan merész, hogy a 90-es évek egyik ízlésficamos, de roppant sikeres lánybandája, a Spice Girls jelmondatát választottam címnek, elárulnám, hogy a film zárójelenete esztétikailag semmivel sem ízlésesebb, mint az említett hölgycsapat méltán szőnyeg alá söpört filmje, a Spice World vége. Nem tudom, mi ütött belém, de mikor megláttam a Nők záróakkordként feltálalt szülésjelenetét – ahol mindenki kibékül mindenkivel, csattognak a rosszabbnál rosszabb poénok, és meglepetésként betör a „nők városába” egy síró csöppség, akinek végre fütyije van –, hirtelen megkísértett a fűszeres csajok produkciójának kaotikus szülése (– nem is tudom, hogy van-e még valaki, aki hajlandó ilyen rémségekre emlékezni, én is jobban tenném, ha letagadnám). Asszociáció ide vagy oda, eddig azért közepesen elszórakoztatott a film.
Diane English nőuniverzumának kecses vagy éppen trampli lábacskái már a film főcímében elkezdik nagyvárosi (természetesen new york-i) sétájukat. A főszereplők lábaira komponált, ötletes képi megoldással a figurákat jellemző intro után mi magunk is becsámpázhatunk a Nagy Alma parfümillatú és koktélízű közegébe, ahol akár bekukkanthatunk a legrangosabb bevásárló centrumba, a Saksba is.
A dámák kedvenc áruháza emblematikus helyszíne a cselekménynek, mert itt kezd gabalyodni az a gubanc, melyet hősnőinknek együttes erővel kell majd kibogozni. A parfümosztályon dolgozó, veszélyes idomokkal megáldott „spricclislány”, Crystal Allen (Eva Mendes) ezen a szent helyen csavarja el a fejét egy naivan boldog feleség, Mary Haines (Meg Ryan) vaskos pénztárcájú férjének – akit mellesleg sohasem látunk, mert hát „lányok egymás között” hangulat lévén, száműzni kellett a férfinem utolsó vizuális maradványait is a filmből. Persze amint az lenni szokott, még New York is túl kicsi ahhoz, hogy a félrelépés skandalluma titokban maradjon, köszönhető ez egy bővérű és bőnyelvű manikűröslánynak, Tanyanak (Debi Mazar), aki először Mary barátnőjének, a karrierista lapszerkesztő Sylvie Fowlernek (Anette Bening) csacsogja el a dolgot, majd magát Maryt is letarolja a szaftos pletykával. Mary normális reakciója először az elkeseredés, ám lassan őt is elkapja a modern szingli amazonok harcosan önmegvalósító lendülete, és szépen beüzemeli saját divattervezői vállalkozását.
A házassági probléma ellenére a film – az alkotók bevallása szerint – nem elsősorban a férfi-nő viszonyt szeretné boncolgatni, hanem a két barátnő, Mary és Sylvie elmérgesedő kapcsolatát, majd újbóli egymásra találását. Történik ugyanis, hogy a női magazint szerkesztő Sylvie-ből egy zsaroló konkurens kisajtolja Mary válságba került házasságának sztoriját, amire érthetően dobja be a durcit az elhagyott feleség. „Minden a nőkről szól” – mondja a remake szlogenje, mely az eredeti, 1939-es George Cukor film, Az asszony plakátszövegével („Minden a férfiakról szól”) nyíltan szembehelyezkedve (de tisztelettel megtartva annak alapvonásait), a két nő közötti kötelékekre tereli a figyelmet. A körülöttük sertepertélő nőalakok, mondhatni nősztereotípiák inkább vicces kiegészítői a két csaj lelki útjának, így talán még szórakoztatónak is találhatjuk az olyan ismerős típusokat, mint a túlzottan termékeny, gyerekmániás családanya, a jófej feka leszbi lány, a magát kövérnek tartó kiskamasz hölgyike vagy a botoxkezelésből sportot űző, szexis nagymama.
Ha már voltam olyan merész, hogy a 90-es évek egyik ízlésficamos, de roppant sikeres lánybandája, a Spice Girls jelmondatát választottam címnek, elárulnám, hogy a film zárójelenete esztétikailag semmivel sem ízlésesebb, mint az említett hölgycsapat méltán szőnyeg alá söpört filmje, a Spice World vége. Nem tudom, mi ütött belém, de mikor megláttam a Nők záróakkordként feltálalt szülésjelenetét – ahol mindenki kibékül mindenkivel, csattognak a rosszabbnál rosszabb poénok, és meglepetésként betör a „nők városába” egy síró csöppség, akinek végre fütyije van –, hirtelen megkísértett a fűszeres csajok produkciójának kaotikus szülése (– nem is tudom, hogy van-e még valaki, aki hajlandó ilyen rémségekre emlékezni, én is jobban tenném, ha letagadnám). Asszociáció ide vagy oda, eddig azért közepesen elszórakoztatott a film.
A Nők hímektől megfosztott bolygóját mindenesetre melegen ajánlanám Xenának, Carrie Bradshawnak, Buffynak, Bridget Jonesnak és mindenkinek, akik mély lelki rokonságot ápolnak az említett perszónákkal. Kíváncsi férfiak újabb infókat nem tudnak meg a női nemről, ha szigorúan tanulmányi célokkal surrannak be a sötét nézőtérre, hiszen a csőlátással nem rendelkező úriemberek maguktól is rájöhettek arra, hogy a nők is emberek, és még érzelmeik is vannak, az agyonhangsúlyozott hisztiktől pedig – valljuk csak be – már nekünk, modern nőciknek is égnek áll a frizunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése