Valahol, a szivárványon túl van egy ország, amit úgy hívnak: Ausztrália. És valahol, lélekben a Moulin Rouge-ban vagy a Shakespeare-kéziratok poros lapjain él egy rendező, aki pennát ragadva (és stábot szervezve) úgy döntött, ezúttal homéroszi méretű eposzt kreál, hogy bebarangolja velünk a kenguruk földjének szikkadt tájait és mágikusan vöröslő hegycsúcsait… szülőföldjét.
Baz Luhrmann, a giccs kétes virágaival kertészkedő mesemondó sosem rejtette véka alá romantikus-melodramatikus hajlamait. Már a kilencvenes évek elejének ausztrál Dirty Dancingje, a Kötelező táncok (1992) sem csupán a versenytáncosok verejtékétől csöpögött, de a túlzó esztétizálás és a végletekig menő stilizálás a Rómeó és Júlia (1996) mítoszrobbanásával és a Moulin Rouge (2001) ízléstelenül gyönyörű zenélő ékszerdobozával érte el tetőpontját. A „vörös függöny-trilógia” stílusbravúrjain túllendülve Luhrmann most kicsit más jellegű, ám nem kevésbé nagyra törő produkcióval adta fel a leckét nézőknek és kritikusoknak, hogy jó szokásához híven két táborra szakítsa a filmjéről diskurálni kívánó mozilátogatókat. Egyikük fanyalog, másikuk rajong, és hát nekünk, lelkes firkászoknak is nehéz dolgunk van ezzel a szeretnivaló giccsmesterrel. Mert hát olyan, de olyan jól csinálja.
A Sidney-ben született rendező – meg- és belovagolva szülőföldje meseszerű tájait –, új filmjében Ausztrália cow-boyai és színesbőrű sámánjai közé röpíti a kalandvágyóbb lelkeket, és egyúttal saját arisztokrata hősnőjét, Lady Sarah Ashley-t (Nicole Kidman) is, aki azért utazik a jól fésült Angliából a „vadak” földjére, hogy segítsen férjének birtokuk eladásában. A törékeny hölgy jó pár kalandon átmegy, míg elér Belgium-nagyságú birtokára: a hadakozó féfinép egy kocsmai hepajban szétzilálja selymes fehérneműit, a kíséretéül szolgáló, jóképűen mocskos fickó, Drover (Hugh Jackman) otromba viccekkel provokálja őt, ráadásul szeme előtt puffantanak le egy jókedvűen szökellő kengurut, akiért pár perccel korábban még sápítozva rajongott a szőke dáma.
Faraway Downsra érkezve Lady Ashley már csak meggyilkolt férje holttestével találkozik, így kénytelen kézbe venni a birtok irányítását kísérője segítségével, akinek a karakterét a hevületes lektűrökben a „szemtelenül vonzó” jelzővel szokták illetni. Így, kettecskén sincs könnyű dolguk, mert Sarah férjének gyilkosa elszántan lesben áll, hogy lecsaphasson rájuk.
Luhrmann a film első harmadában sziporkázik, szórja magából a vizuális és stiláris játékokat (dinamikus vágás, megelevenedő térkép és földgömb), a fékevesztett poénbombákat, aztán vált…
…és kibontja azokat a szálakat, amiket eddig csak kevésbé látványosan szőtt bele a rossz szerelmes regényekkel vetekedő sztoriba. Sarahnak a birtok megmentése érdekében át kell hajtania örökölt marhacsordáját Darwinba, Ausztrália másik végébe. Nem egyedül vág bele a veszélyes utazásba, hanem Droverrel és egy rakás összeverődött segítőtárssal, köztük Nullah-val (Brandon Walters), a kis félvér „tejeskávéval”, aki nem mellékesen a történet akcentusosan félresikerült narrátora. A nagy ívű történelmi kalandba átcsapó vicces love story olyan stílus- és műfajorgiát produkál, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Főleg akkor, amikor a második világháborús japán repülők is betörnek az Ausztrália világába, hogy ezzel Luhrmann – elfeledve bravúros játékait – teljességgel át is adhassa magát a szentimentális háborús film kliséjének. A bombák füstje-lángja jócskán túlmelegíti Sarah és Nullah anya-gyermek viszonyát és a Droverrel formálódó szerelmi szálat (megtámogatva mindezt a fülsértően sokszor elkornyikált Somewhere, Over the Rainbow-val), de az sem túl szerencsés, hogy mindezt túlmisztifikálja a bennszülött varázslatok mindent lebíró ereje.
Baz Luhrmann szeme előtt – saját bevallása szerint – az Elfújta a szél szelleme lebegett, mikor elhatározta, hogy celluloidba köti és a térkép távlatába csomagolja Ausztrália kontinensét. Elsöpörte az ausztrál szelek lendülete őt magát is, mint ahogy el fogja azokat az elementáris és nosztalgikus élményekre áhítozó nézőket, akik szívesen tesznek kirándulást az Óperenciás tengeren túlra, Térképországba…
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1706
Baz Luhrmann, a giccs kétes virágaival kertészkedő mesemondó sosem rejtette véka alá romantikus-melodramatikus hajlamait. Már a kilencvenes évek elejének ausztrál Dirty Dancingje, a Kötelező táncok (1992) sem csupán a versenytáncosok verejtékétől csöpögött, de a túlzó esztétizálás és a végletekig menő stilizálás a Rómeó és Júlia (1996) mítoszrobbanásával és a Moulin Rouge (2001) ízléstelenül gyönyörű zenélő ékszerdobozával érte el tetőpontját. A „vörös függöny-trilógia” stílusbravúrjain túllendülve Luhrmann most kicsit más jellegű, ám nem kevésbé nagyra törő produkcióval adta fel a leckét nézőknek és kritikusoknak, hogy jó szokásához híven két táborra szakítsa a filmjéről diskurálni kívánó mozilátogatókat. Egyikük fanyalog, másikuk rajong, és hát nekünk, lelkes firkászoknak is nehéz dolgunk van ezzel a szeretnivaló giccsmesterrel. Mert hát olyan, de olyan jól csinálja.
A Sidney-ben született rendező – meg- és belovagolva szülőföldje meseszerű tájait –, új filmjében Ausztrália cow-boyai és színesbőrű sámánjai közé röpíti a kalandvágyóbb lelkeket, és egyúttal saját arisztokrata hősnőjét, Lady Sarah Ashley-t (Nicole Kidman) is, aki azért utazik a jól fésült Angliából a „vadak” földjére, hogy segítsen férjének birtokuk eladásában. A törékeny hölgy jó pár kalandon átmegy, míg elér Belgium-nagyságú birtokára: a hadakozó féfinép egy kocsmai hepajban szétzilálja selymes fehérneműit, a kíséretéül szolgáló, jóképűen mocskos fickó, Drover (Hugh Jackman) otromba viccekkel provokálja őt, ráadásul szeme előtt puffantanak le egy jókedvűen szökellő kengurut, akiért pár perccel korábban még sápítozva rajongott a szőke dáma.
Faraway Downsra érkezve Lady Ashley már csak meggyilkolt férje holttestével találkozik, így kénytelen kézbe venni a birtok irányítását kísérője segítségével, akinek a karakterét a hevületes lektűrökben a „szemtelenül vonzó” jelzővel szokták illetni. Így, kettecskén sincs könnyű dolguk, mert Sarah férjének gyilkosa elszántan lesben áll, hogy lecsaphasson rájuk.
Luhrmann a film első harmadában sziporkázik, szórja magából a vizuális és stiláris játékokat (dinamikus vágás, megelevenedő térkép és földgömb), a fékevesztett poénbombákat, aztán vált…
…és kibontja azokat a szálakat, amiket eddig csak kevésbé látványosan szőtt bele a rossz szerelmes regényekkel vetekedő sztoriba. Sarahnak a birtok megmentése érdekében át kell hajtania örökölt marhacsordáját Darwinba, Ausztrália másik végébe. Nem egyedül vág bele a veszélyes utazásba, hanem Droverrel és egy rakás összeverődött segítőtárssal, köztük Nullah-val (Brandon Walters), a kis félvér „tejeskávéval”, aki nem mellékesen a történet akcentusosan félresikerült narrátora. A nagy ívű történelmi kalandba átcsapó vicces love story olyan stílus- és műfajorgiát produkál, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Főleg akkor, amikor a második világháborús japán repülők is betörnek az Ausztrália világába, hogy ezzel Luhrmann – elfeledve bravúros játékait – teljességgel át is adhassa magát a szentimentális háborús film kliséjének. A bombák füstje-lángja jócskán túlmelegíti Sarah és Nullah anya-gyermek viszonyát és a Droverrel formálódó szerelmi szálat (megtámogatva mindezt a fülsértően sokszor elkornyikált Somewhere, Over the Rainbow-val), de az sem túl szerencsés, hogy mindezt túlmisztifikálja a bennszülött varázslatok mindent lebíró ereje.
Baz Luhrmann szeme előtt – saját bevallása szerint – az Elfújta a szél szelleme lebegett, mikor elhatározta, hogy celluloidba köti és a térkép távlatába csomagolja Ausztrália kontinensét. Elsöpörte az ausztrál szelek lendülete őt magát is, mint ahogy el fogja azokat az elementáris és nosztalgikus élményekre áhítozó nézőket, akik szívesen tesznek kirándulást az Óperenciás tengeren túlra, Térképországba…
http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1706
