A JÓLELKŰ GYEREKGYILKOS

Philippe Claudel: Oly sokáig szerettelek...

A szerelmi melodráma légkörét ígérő cím igencsak megtévesztő, ha nem olvassuk el rögtön a szinopszist is. Philippe Claudel filmjében nem sok szó esik szerelemről, mert ennél sokkal távolibb és mélyebb vizekre evez. A gyermekét meggyilkoló nő láthatatlan passióját vetíti elénk Kristin Scott Thomas nyúzottan heroikus arcának vásznán.

Philippe Claudel, aki az Oly sokáig szerettelek… (Il y a longtemps que je t’ aime) előtt inkább regényeivel aratott sikert (Les Ames Grises, La Petite Fille de Monsieur Linh, Le Rappaport de Brodeck) – eltekintve a Fakó lelkek (2005) címen futó filmtől (Yves Angelo rendezésében), amit saját regényéből (Les Ames Grises) írt vászonra –, most a regény helyett rögtön forgatókönyvként kezdett neki legújabb történetének. A filmre írt, átlagosnak nem mondható anya-(melo)dráma olyan darázsfészekbe nyúl, amit ép ésszel nehéz felfogni és elfogadni, Claudel empatikus ábrázolásának köszönhetően viszont a néző is képes lesz arra a toleranciára, amire a rendező sarkall a gyermekgyilkos, börtönviselt anyával kapcsolatban.

A Kristin Scott Thomas által alakított, középkorú Juliette Fontaine szerint az igazi börtön az ember gyermekének a halála – amint ez a gondolat el is hangzik a film vége felé –, így mikor találkozunk vele a történet kezdetén, valójában nem is a tizenöt évnyi elzárást látjuk zavart és kifejezéstelen arcán, hanem valami mást. Csak akkor még nem tudjuk, mit, mert Claudel dramaturgiailag pontosan, izgalmasan adagolja a Juliette-tel kapcsolatos információkat, óvatosan szórja el kisebb-nagyobb enigmáit, hogy a néző lassan jusson birtokába a titkokkal teli, finoman elhomályosított körvonalú személyiségnek. Így először azt látjuk, amint hosszú távollét után húga, Léa (Elsa Zylberstein) és annak családja veszi őt pártfogásába, illetve az elejtett szavakból fejtjük meg azt, hogy valami szégyenletes dolog miatt nem lehet elmondani senkinek, hol tartózkodott Juliette hosszú éveken keresztül. Aztán mintegy mellékesen kibukik az igazság, és tudomást szerzünk a börtönről, de a büntetés okára csak később, egy állásinterjún derül fény. Juliette munkáért folyamodva kénytelen bevallani, miért is ült ennyi ideig.

A sokkoló igazság, hogy Juliette megölte hat éves kisfiát, valószínűleg minden nézőt találgatásra sarkall. Én legalábbis rögtön mentségeket kerestem a főszereplő számára, mert az addig megismert személyiség szelídsége, Kristin Scott Thomas minden fanyarsága ellenére, gyanakvásra késztetett a bűnténnyel kapcsolatban. Hiszen Juliette egyre szerethetőbb, gondoskodóbb személyiségként tűnik föl előttünk. Nem tagadom, a film végkifejlete a dráma szerkezetének egy adott pontjától már könnyen kiszámítható, leleplezhető, de az utolsó jelenetek mindennek ellenére nem okoznak csalódást, ha eltekintünk attól az enyhe banalitástól, amit pont ez a bejósolhatóság okoz. A kezdetben remekül működő enigmák emiatt némileg beleszaladnak a könnyfakasztás kliséibe, de ezt szépen elaltatják az olyan poétikus eszközök, mint a gyermekmesékkel vont analógia, valamint az olyan képi szimbólumok, mint az ablakot sűrűn elfedő eső l’art pour l’art elemnek látszódó, de valójában nagyon beszédes képe… Na és persze Fauré kapitány (Frédéric Pierrot), a Juliette-hez közel álló tiszt elérhetetlen vágyaképe az Orinoco-folyóról. Hogy mikor és miért él ehhez hasonló eszközökkel a rendező, annak magyarázatát már a filmre bíznám.

Claudel bizarr és fájdalmas meséjében Juliette személyisége a legapróbb részletekig lebomlik előttünk, s ebben a folyamatban aktív szerepet vállal magára a másik szereplő, Léa, aki ítélkezéstől mentes magatartással segít nővérének újra visszakapcsolódni a társadalomba. A szociális öndefiniálás első lépcsője a család és a barátok köre, akik közé szintén nehéz újra integrálódni. A harsány és meghitt légkör egyaránt távol áll Juliette csöndjétől, s ez utóbbit a film és a brit-francia színésznő is érzékletesebben képes megragadni, mint az ellenpontot. Felejthetetlen pillanatokat okoznak azok a képek, amikor Juliette jobb híján egy grimaszba sűríti kifejezhetetlen fájdalmát. Talán beleesek abba a hibába, hogy skatulyát teremtek, de ez Kristin Scott Thomas legerősebb kifejezőeszköze. Az a fonnyadt, cinikus, arisztokratikus és nagy távlatokat rejtegető mimika, ami legendás védjegyévé vált a színésznőnek.

Szükség is van erre a karakterisztikumra a filmben, mert van egy nagy akadály, amit sem a rendezés, sem a színészi játék nem tud leküzdeni. Ez a külső ok az anyanyelv problémája, avagy a főszereplő brit származása, mely óhatatlanul kiütközik az alakítás során, bármennyire is jól tud Kristin Scott Thomas franciául. Nem is az lenne a gond, hogy nem tökéletes a kiejtés (hiszen a főhős brit-francia kétnyelvű karaktert játszik), hanem az az eleve elrendelt paradoxon, hogy az ember egyszerűen képtelen érzelmi kitöréseket produkálni anyanyelvének dimenzióin kívül. A történet végpontjába így sajnos beleszól az, hogy nem anyanyelvi beszélőt választottak a szerepre, bár Scott Thomas összetett játékát nem vonja kétségbe ez a külső, nyelvi indok. Nem mellékesen, az Európai Filmakadémia díját érő alakításról beszélünk (a film három BAFTA-díja mellett).

Philippe Claudel első rendezése, a szűkszavúan beszédes Oly sokáig szerettelek… néhány sztereotíp megoldástól eltekintve kidolgozott darab. Tanácstalan vagyok abban, hogy hibaként vagy erényként értékeljem a film komikusnak szánt betéteit, mely kétség kívül nevetésre sarkallta a közönséget. Ennek eldöntését most nem vállalnám magamra, mindenesetre meghökkentem az itt-ott felbukkanó poénokon, amik ki-kizökkentettek a film melankóliájából. A stílus tehát nem mindig egységes.

Bár talán képmutató lett volna végig merev háttal, komoly arccal végigmesélni egy ilyen provokatív történetet.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=2009

FORRADALMÁROK AZ ISKOLAPADBAN

Laurent Cantet: Az osztály

A 61. Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmát elnyert filmje, Az osztály (Entre les murs) maníroktól mentesen mesél el egy pár sorban összefoglalható történetet a pedagógia elkerülhetetlen buktatóiról. Laurent Cantet rendező François Bégaudeau pedagógus könyvben lefektetett tanítási tapasztalatait vitte filmre, és egy jól sikerült fogással magát az írót tette meg filmje főszereplőjévé.

Az osztály kézikamerás, pedagógiai oktatófilmek stílusát idéző képkockái akár ugyanúgy beleeshettek volna abba a közhelygyűjtő hibába, mint a túlprofesszionalizált iskolafilmek, de szerencsére a dokus formát olyan tematikus és módszertani háttér…, mit háttér, inkább erkölcsi-etikai központ uralja, mely jóváhagyja és valóban puritánul izgalmassá varázsolja Cantet „falak között” szorongó szituációit. A film egyik érdekessége, hogy nem elsősorban belső anyagából építi fel jeleneteinek feszültségét, mely csöppet sem hagyja lankadni a figyelmünket, hanem inkább a főhős – akit az író-színész után szintén Françoisnak neveztek el az alkotók –, pedagógiai módszereiből.

Na de milyen is François, a hétköznapi franciatanár-osztályfőnök tanítási technikája és konfliktus-megoldási stratégiája? És vajon milyen helyzetekben és hogyan hozhatja felszínre valós emberi mivoltát egy ilyen formális – néha már egy színész maszkváltásait követelő – pozícióba helyezett egyén? Kérdem mindezt én, a még igen gyakorlatlan tanár, és kérdi a film a maga hétköznapi dimenzióiban. Felveti ugyan a problémát, de nem erőlteti ránk a válaszokat, csak kaleidoszkopikusan sokszínű metszetben mutat ezt is, azt is, a nehézségeket pedig nem kendőzi el, de fel sem nagyítja túlságosan. Kicsit úgy érezheti magát a néző, mintha hospitálni ülne be François Bégaudeau órájára: egyszerre lehet külső, objektív megfigyelője és aktív résztvevője az elharapózó óráknak. A film erkölcsi hozzáállásának nagyon jót tesz, hogy szinte minden szereplőt több oldalról világít meg, a tanári kartól a nemzetiség szerint igen változatos összetételű osztályig, mert így hangsúlyozatlan eszközökkel, észrevétlenül vezet el minket is a pártatlan, de kritikus szemlélethez.

Cantet filmje emellett paradox abból a szempontból, hogy az iskolai hierarchia ugyan kitapintható a történetben – mint az sok más filmtörténeti elődnél –, de a felszíni ábrázoláson túl ezt felülírja egy általánosabban értelmezett és felcserélhető hierarchiakérdés. A hierarchia egy mozgó rendszer, amelyben mindenki felvállalja a maga kockázatát. Az is, aki François-tól nyíltan megkérdezi, hogy homoszexuális-e, de ugyanúgy maga François is, mikor a szemérmetlenül vihogó kamaszlányokat pétasse-nak (kurvának) nevezi. A rendező által felépített, képlékeny hierarchiarendszerrel értelmezendő „emberi piramis” lélektani csúcsán mégis ez a félig saját bőrében, félig fikcionált karakterként megjelenő modern Szókratész foglal helyet, hiszen ő az, aki „kérdve kifejtő” módszerével és megkérdőjelezhető vagy éppen helyeselhető nevelési technikájával vezető szerepbe kényszerül, hogy végletesen megnyissa és lebontsa magát az osztály előtt. Anélkül, hogy bármilyen látványos reformpedagógiai hókusz-pókuszt alkalmazna, François mégsem csupán a subjonctifot akarja a diákságba verni, hanem beszélgetni próbál velük, folyamatosan dialogizál és vitatkozik osztályával, igen kommunikatív módon oktatja őket. Az órák esetlen disputái nagyrészt improvizatíve születtek meg, mégpedig François Bégaudeau mint nem fikcionális személy irányítása alatt, hogy ezzel is hozzájáruljanak a film valóságteremtő esztétikumához.

A beszélgetős-vitázós helyzetek keresetlen közelképei belső rálátást biztosítanak a legfeszültebb pillanatokra is, így valószínűleg a „padban” csücsülő mozinéző sem fog unatkozni a 128 percnyi játékidőre nyúló franciaórák és tanári értekezletek alatt, mert tapintható közelségébe kerülhet az unalmas fogadóóráknak, diákok és tanárok túlkapásainak, illetve a napos és árnyas oldalt sem palástoló osztálytermi életnek. Lehet, hogy „mellékesen” lebuzizzák François-t, François pedig lekurváz két lányt, majd egy színesbőrű fiút is ki kell csapni a suliból minősíthetetlen és támadó magatartása miatt, de nekem valahogy mégsem jutott eszembe, hogy bármilyen (elő)ítéletet alkossak magamban pro vagy kontra… Nagyon úgy néz ki, hogy Laurent Cantet-nak valóban sikerült eltalálnia azt az ítéletmentesen tiszta stílust, mely megelégszik azzal, hogy elénk tárja a lüktető életanyagot. És ez arra a tényre is vonatkozik, hogy amatőr szereplőkkel, szűk térábrázolással hibátlanul francia alkotást mutat fel Az osztály, holott nincs benne semmi, ami látványosan demonstrálná a „franciaságot”. A „másik” Franciaországot hagyja megszületni előttünk a rendező, mégpedig úgy, hogy csak egy leheletvékony szeletet vág belőle.

Ha esetleg valakinek kedve támadna részt venni újra egy-egy középiskolai órán, vagy éppen pedagógiai fogásokat kíván ellesni a főhőstől, netán még valóságigényét is felborzolja az allűröktől mentes stílus, akkor szívesen küldöm e feszültséggel terhelt falak közé. Talán közelebb kerülünk a bennünk élő diákhoz vagy tanítóhoz e modern francia "filozófus" és egypár lelkesen rebellis diák segítségével.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1963

VATEL KUSZKUSZRA VÁR

Abdel Kechiche: A kuszkusz titka

Sète koszlott kikötővárosának „Vatel”-je egy arab dokkmunkás, Slimane (Habib Boufares), akinek mélyen barázdált arca és összeszorított szája magában hordozza az egész bevándorló-sorsot. Bár közhely, de mégis, ez a bölcsen megöregedett, csöndes karakter mintha az emigráció buktatóit és az asszimiláció nehézségének általános tapasztalatát venné hajlott vállára.

Mint hajdan XIV. Lajos ceremóniamestere, Fraçois Vatel várt a királyi vacsora számára rendelt halrakományra, olyan emberfeletti küzdelemmel várakozik az algír Slimane és családja a soha meg nem érkező kuszkuszra. A jelképessé váló halas kuszkusz, melynek varázsa az arab térségekben felér az Ezeregyéjszaka meséinek misztikumával, kis gombócaiba morzsolja azt a feszültséget, amelyet már a barokk konyhamester is átélt évszázadokkal korábban, a francia udvarban.

„Egy marék kuszkusz többet ér, mint Mekka összes pora” – mondja egy marokkói közmondás. Abdel Kechiche az észak afrikai étel mindennapos, mégis különleges vallási tisztelettel körülvett tányérra kerülésének, avagy éppen tányérra nem kerülésének pillanatait választotta A kuszkusz titka fő közvetítőelemének. Egy időben és térben tágasan elszórtan élő népcsoport kollektív lelkületét kívánja bemutatni e népi-gasztronómiai különlegesség segítségével, ám meg is fosztja azt a misztikus ködtől, és a reálisan-naturálisan fotografált képekkel ábrázolja azt a jelenbéli szocio-helyzetet, ami a dél-franciaországi algír bevándorlók szürke, lesújtó hétköznapjait jellemzi.

Sète koszlott kikötővárosának „Vatel”-je egy arab dokkmunkás, Slimane (Habib Boufares), akinek mélyen barázdált arca és összeszorított szája magában hordozza az egész bevándorló-sorsot. Bár közhely, de mégis, ez a bölcsen megöregedett, csöndes karakter mintha az emigráció buktatóit és az asszimiláció nehézségének általános tapasztalatát venné hajlott vállára. Láthatóan kilóg a sorból, még saját családjából is, hiszen feleségétől már elvált, gyermekei nagyok, szeretőjével pedig már nem mennek úgy a dolgok, ahogy azt ő szeretné. Terjedelmes családja mindemellett harsányan improvizatív evések és veszekedések közepette mutatkozik be, dialógusokban burjánzó és dokus fazonra szabott, esetleges szituációkban, míg Slimane melankóliája inkább meditatív irányba tolja el a filmet. (Néha még Jean Rouche néprajzi-antropológiai filmjei is eszünkbe juthatnak e folklór tradíciókat és viselkedésformákat halványan őrző, félig azonban már europizált közösség láttán.)

A bús képű arab munkást egy nap elbocsátják állásából, s úgy dönt, hogy a végkielégítésként kapott pénzből arab specialitásokat árusító éttermet szeretne nyitni, mégpedig a legforgalmasabb helyen. Nagy álmának megvalósításához szeretője lánya, Rym (Hafsia Herzi) és a család apraja-nagyja nyújt neki segítséget abban, hogy viharvert hajójából színvonalas étterem váljon, és így a kezdetben még vérszegény pályázatból végül megvalósulhasson Slimane halas kuszkusszal fémjelzett vállalkozása. A cselekmény ezen a ponton teljes fordulatot vesz, ugyanis az eddig kisrealista stílusban folydogáló, néhol improvizációs technikákra épülő film erős fikcionális momentummal, a végsőkig szított és maximumra fokozott feszültséggel gazdagodik, megőrizve itt-ott az előbbiekben felvillantott, cinema verité-módszereket idéző jeleneteket.

Az őrjítővé nagyított feszültség alapja a hajó megnyitásának ünnepsége, melyen a specialitáshoz felszolgált kuszkusz megérkezik ugyan, ám Slimane egyik fia véletlen el is viszi magával az étel szállítására szolgáló autóval együtt. A csomagtartóban rekedt kuszkusz nem is kerül elő a film folyamán, de Slimane és a család úgy várja vissza az ételt, mintha csak Beckett Godot-jára várnának. Nem tagadom, kibírhatatlanul elnyújtott, idegtépő és idegesítő várakozásra kell számítanunk, ám gyanítom, hogy a rendező szándékosan táncol idegeinken, hogy teljes időben éljük át az élete nagy pillanatát elvetélő Slimane és az összetartó család kellemetlen érzéseit. Az európai normáknak megfelelni vágyó arabok igyekezetének kudarcba fulladása kérdéses marad, hiszen az előkelő vendégség jól szórakozik, hála a sok felszolgált datolyalikőrnek és az észveszejtő hastáncprodukciónak, Slimane viszont nem kerülheti el sorsát, ami hasonlóvá válik barokk elődje, Vatel tragédiájához…

Talán nem vagyok egyedül azon nyomasztó álmaimmal, melyben futni készülök, de nem mozog a lábam, vagy igyekszem valahova, de sosem érek oda, esetleg csak késve érkezem meg… Hát pontosan ilyen élményeket idézett fel bennem Kechiche tehetetlenség-érzéssel telített drámája. Minden bizonnyal valós időszerkezetet imitáló csúcsjelenete és szociológiai hitele aratta le a négy César-díjat – közöttük a legjobb filmét is – és a Velencei Filmfesztivál sikerét. Hogy mi a kuszkusz titka, azt a film meghagyja a maga homályában, de aki végig üli a maga és a film 151 perces létharcát, talán közelebb kerül a „szent” étel rejtélyeihez.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1864

MESE DOBBAL

Thomas McCarthy: A látogató

Az Állomásfőnök törpéje után McCarthy legújabb hőse egy unalmas, higgadt langaléta. Bár a film látszólag a bevándorlás témáját nyúzza, a cím mégis erre az angolosan visszafogott, finoman torz személyiségre utal, aki – a film afrikai mellékszereplőihez hasonlóan – maga is „bevándorló”, persze nem a szó legszorosabb értelmében. Látogató saját életében és a világban…

Azért senki ne ijedjen meg, nem valami súlyos, egzisztencialistának bélyegezhető drámáról van szó! McCarthy stílusának ismeretében inkább arra számíthatunk, hogy a szelíden és naivan kezelt problémák érzelmesre (rosszmájúan mondva érzelgősre) langyítva kerülnek elénk, nem feledve a központi szereplő konfliktusának valós komolyságát és humánus diskurzusát sem.

Herzogi parafrázissal élve, nem csak a törpék kezdték kicsin… Walter Vale (Richard Jenkins), a nyakigláb, szofisztikáltan mafla egyetemi tanár éppen olyan törpe belülről, amilyen a kis mogorva állomásfőnök volt külső adottságaiban McCarthy előző mozijában (Az állomásfőnök). Felesége meghalt, egyedül van és még a munkája is csak látszat, mert kevéske egyetemi órájának megtartása mellett szinte semmit nem csinál. Néha klimpíroz egy kicsit elhunyt asszonya zongoráján vagy előadást tart más szerzők könyveiről. Úgy tesz, mintha valami nagy jelentőségű művön dolgozna, de igazából csak rezignáltan malmozik. Így leírva szánalmas alaknak tűnik, mégis, egy gentleman méltóságát sugározza magából.

McCarthy szokás szerint erős főszereplőt választott, mellette sertepertél a többi, kevésbé kidolgozott mellékalak. A látogatóban ilyen a két afrikai bevándorló, akikkel Walter a saját new york-i apartmanjában fut össze, mert egy sosem látott szélhámos sajátjaként adta ki nekik a professzor lakását. Az illegális betelepülők érző lelkek, ezt szánkba is rágja a film gyermeki-dramatikus nézőpontja. Tarek (Haaz Sleiman), a széles mosolyú zenészfiú és Zainab (Danai Jakesai Gurira), a visszahúzódó ékszerárus lány párosa illedelmesen le is lécelne Walter lakásából, a professzor viszont megsajnálja "vendégeit", és úgy dönt, hogy átmenetileg szállást nyújt a színesbőrű szerelmespárnak.

McCarthy csöndesen szövögeti emberközeli történetét, néha meg is mosolyoghatjuk megoldásait, főleg mikor szikkadt főszereplőjét Tarek afrikai dobja mellé ülteti zenélni. A karót nyelt Walter feloldódása a ritmusban talán a film legkínosabb pontja, mégis elbűvölő, mert őszintén röhöghetünk egyet a morbid Sírhant műveken edzett Jenkins őrült dobszólóin. Tarek és Walter haverkodásának azonban hamar vége szakad: a fiú véletlenül beszorul egy metrókapuba, és egy rendőri túlkapás következtében máris börönbe kerül, ahol fény derül illegalitására. A "szigorú" metrókapu hirtelen határokat örző, embereket elválasztó monstrummá válik a bevándorló muzulmán számára, Walter azonban eltökélten védelmezi kitelepítésre váró lakótársát. Közben az időskori szerelem is rátalál, Tarek anyja, Mouna (Hiam Abbas) személyében. Nem csak a két betelepülő, hanem Walter is határokat lép át: saját személyisége határait…

McCarthy írói-rendezői módszere Az állomásfőnök óta csiszolódott, ám az aprócska „vasutas” BAFTA-díjas története talán többet bányászott elő a társadalomtól elvonultan élő egyén lelkivilágából, mint a professzor figurája. Nem mellékes viszont, hogy A látogató is sok érdemet, többek között egy Oscar-jelölést is hozott a főszereplőnek, ám igazságtalan lenne azt állítani, hogy ő vinné el a hátán a filmet.

Én leginkább a szelíd, csöndes, visszafogott filmstílust értékelném, mely már Az állomásfőnök esetében is annyira megragadó volt.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1819