Az Állomásfőnök törpéje után McCarthy legújabb hőse egy unalmas, higgadt langaléta. Bár a film látszólag a bevándorlás témáját nyúzza, a cím mégis erre az angolosan visszafogott, finoman torz személyiségre utal, aki – a film afrikai mellékszereplőihez hasonlóan – maga is „bevándorló”, persze nem a szó legszorosabb értelmében. Látogató saját életében és a világban…
Azért senki ne ijedjen meg, nem valami súlyos, egzisztencialistának bélyegezhető drámáról van szó! McCarthy stílusának ismeretében inkább arra számíthatunk, hogy a szelíden és naivan kezelt problémák érzelmesre (rosszmájúan mondva érzelgősre) langyítva kerülnek elénk, nem feledve a központi szereplő konfliktusának valós komolyságát és humánus diskurzusát sem.
Herzogi parafrázissal élve, nem csak a törpék kezdték kicsin… Walter Vale (Richard Jenkins), a nyakigláb, szofisztikáltan mafla egyetemi tanár éppen olyan törpe belülről, amilyen a kis mogorva állomásfőnök volt külső adottságaiban McCarthy előző mozijában (Az állomásfőnök). Felesége meghalt, egyedül van és még a munkája is csak látszat, mert kevéske egyetemi órájának megtartása mellett szinte semmit nem csinál. Néha klimpíroz egy kicsit elhunyt asszonya zongoráján vagy előadást tart más szerzők könyveiről. Úgy tesz, mintha valami nagy jelentőségű művön dolgozna, de igazából csak rezignáltan malmozik. Így leírva szánalmas alaknak tűnik, mégis, egy gentleman méltóságát sugározza magából.
McCarthy szokás szerint erős főszereplőt választott, mellette sertepertél a többi, kevésbé kidolgozott mellékalak. A látogatóban ilyen a két afrikai bevándorló, akikkel Walter a saját new york-i apartmanjában fut össze, mert egy sosem látott szélhámos sajátjaként adta ki nekik a professzor lakását. Az illegális betelepülők érző lelkek, ezt szánkba is rágja a film gyermeki-dramatikus nézőpontja. Tarek (Haaz Sleiman), a széles mosolyú zenészfiú és Zainab (Danai Jakesai Gurira), a visszahúzódó ékszerárus lány párosa illedelmesen le is lécelne Walter lakásából, a professzor viszont megsajnálja "vendégeit", és úgy dönt, hogy átmenetileg szállást nyújt a színesbőrű szerelmespárnak.
McCarthy csöndesen szövögeti emberközeli történetét, néha meg is mosolyoghatjuk megoldásait, főleg mikor szikkadt főszereplőjét Tarek afrikai dobja mellé ülteti zenélni. A karót nyelt Walter feloldódása a ritmusban talán a film legkínosabb pontja, mégis elbűvölő, mert őszintén röhöghetünk egyet a morbid Sírhant műveken edzett Jenkins őrült dobszólóin. Tarek és Walter haverkodásának azonban hamar vége szakad: a fiú véletlenül beszorul egy metrókapuba, és egy rendőri túlkapás következtében máris börönbe kerül, ahol fény derül illegalitására. A "szigorú" metrókapu hirtelen határokat örző, embereket elválasztó monstrummá válik a bevándorló muzulmán számára, Walter azonban eltökélten védelmezi kitelepítésre váró lakótársát. Közben az időskori szerelem is rátalál, Tarek anyja, Mouna (Hiam Abbas) személyében. Nem csak a két betelepülő, hanem Walter is határokat lép át: saját személyisége határait…
McCarthy írói-rendezői módszere Az állomásfőnök óta csiszolódott, ám az aprócska „vasutas” BAFTA-díjas története talán többet bányászott elő a társadalomtól elvonultan élő egyén lelkivilágából, mint a professzor figurája. Nem mellékes viszont, hogy A látogató is sok érdemet, többek között egy Oscar-jelölést is hozott a főszereplőnek, ám igazságtalan lenne azt állítani, hogy ő vinné el a hátán a filmet.
Én leginkább a szelíd, csöndes, visszafogott filmstílust értékelném, mely már Az állomásfőnök esetében is annyira megragadó volt.
Azért senki ne ijedjen meg, nem valami súlyos, egzisztencialistának bélyegezhető drámáról van szó! McCarthy stílusának ismeretében inkább arra számíthatunk, hogy a szelíden és naivan kezelt problémák érzelmesre (rosszmájúan mondva érzelgősre) langyítva kerülnek elénk, nem feledve a központi szereplő konfliktusának valós komolyságát és humánus diskurzusát sem.
Herzogi parafrázissal élve, nem csak a törpék kezdték kicsin… Walter Vale (Richard Jenkins), a nyakigláb, szofisztikáltan mafla egyetemi tanár éppen olyan törpe belülről, amilyen a kis mogorva állomásfőnök volt külső adottságaiban McCarthy előző mozijában (Az állomásfőnök). Felesége meghalt, egyedül van és még a munkája is csak látszat, mert kevéske egyetemi órájának megtartása mellett szinte semmit nem csinál. Néha klimpíroz egy kicsit elhunyt asszonya zongoráján vagy előadást tart más szerzők könyveiről. Úgy tesz, mintha valami nagy jelentőségű művön dolgozna, de igazából csak rezignáltan malmozik. Így leírva szánalmas alaknak tűnik, mégis, egy gentleman méltóságát sugározza magából.
McCarthy szokás szerint erős főszereplőt választott, mellette sertepertél a többi, kevésbé kidolgozott mellékalak. A látogatóban ilyen a két afrikai bevándorló, akikkel Walter a saját new york-i apartmanjában fut össze, mert egy sosem látott szélhámos sajátjaként adta ki nekik a professzor lakását. Az illegális betelepülők érző lelkek, ezt szánkba is rágja a film gyermeki-dramatikus nézőpontja. Tarek (Haaz Sleiman), a széles mosolyú zenészfiú és Zainab (Danai Jakesai Gurira), a visszahúzódó ékszerárus lány párosa illedelmesen le is lécelne Walter lakásából, a professzor viszont megsajnálja "vendégeit", és úgy dönt, hogy átmenetileg szállást nyújt a színesbőrű szerelmespárnak.
McCarthy csöndesen szövögeti emberközeli történetét, néha meg is mosolyoghatjuk megoldásait, főleg mikor szikkadt főszereplőjét Tarek afrikai dobja mellé ülteti zenélni. A karót nyelt Walter feloldódása a ritmusban talán a film legkínosabb pontja, mégis elbűvölő, mert őszintén röhöghetünk egyet a morbid Sírhant műveken edzett Jenkins őrült dobszólóin. Tarek és Walter haverkodásának azonban hamar vége szakad: a fiú véletlenül beszorul egy metrókapuba, és egy rendőri túlkapás következtében máris börönbe kerül, ahol fény derül illegalitására. A "szigorú" metrókapu hirtelen határokat örző, embereket elválasztó monstrummá válik a bevándorló muzulmán számára, Walter azonban eltökélten védelmezi kitelepítésre váró lakótársát. Közben az időskori szerelem is rátalál, Tarek anyja, Mouna (Hiam Abbas) személyében. Nem csak a két betelepülő, hanem Walter is határokat lép át: saját személyisége határait…
McCarthy írói-rendezői módszere Az állomásfőnök óta csiszolódott, ám az aprócska „vasutas” BAFTA-díjas története talán többet bányászott elő a társadalomtól elvonultan élő egyén lelkivilágából, mint a professzor figurája. Nem mellékes viszont, hogy A látogató is sok érdemet, többek között egy Oscar-jelölést is hozott a főszereplőnek, ám igazságtalan lenne azt állítani, hogy ő vinné el a hátán a filmet.
Én leginkább a szelíd, csöndes, visszafogott filmstílust értékelném, mely már Az állomásfőnök esetében is annyira megragadó volt.
