A JÓLELKŰ GYEREKGYILKOS

Philippe Claudel: Oly sokáig szerettelek...

A szerelmi melodráma légkörét ígérő cím igencsak megtévesztő, ha nem olvassuk el rögtön a szinopszist is. Philippe Claudel filmjében nem sok szó esik szerelemről, mert ennél sokkal távolibb és mélyebb vizekre evez. A gyermekét meggyilkoló nő láthatatlan passióját vetíti elénk Kristin Scott Thomas nyúzottan heroikus arcának vásznán.

Philippe Claudel, aki az Oly sokáig szerettelek… (Il y a longtemps que je t’ aime) előtt inkább regényeivel aratott sikert (Les Ames Grises, La Petite Fille de Monsieur Linh, Le Rappaport de Brodeck) – eltekintve a Fakó lelkek (2005) címen futó filmtől (Yves Angelo rendezésében), amit saját regényéből (Les Ames Grises) írt vászonra –, most a regény helyett rögtön forgatókönyvként kezdett neki legújabb történetének. A filmre írt, átlagosnak nem mondható anya-(melo)dráma olyan darázsfészekbe nyúl, amit ép ésszel nehéz felfogni és elfogadni, Claudel empatikus ábrázolásának köszönhetően viszont a néző is képes lesz arra a toleranciára, amire a rendező sarkall a gyermekgyilkos, börtönviselt anyával kapcsolatban.

A Kristin Scott Thomas által alakított, középkorú Juliette Fontaine szerint az igazi börtön az ember gyermekének a halála – amint ez a gondolat el is hangzik a film vége felé –, így mikor találkozunk vele a történet kezdetén, valójában nem is a tizenöt évnyi elzárást látjuk zavart és kifejezéstelen arcán, hanem valami mást. Csak akkor még nem tudjuk, mit, mert Claudel dramaturgiailag pontosan, izgalmasan adagolja a Juliette-tel kapcsolatos információkat, óvatosan szórja el kisebb-nagyobb enigmáit, hogy a néző lassan jusson birtokába a titkokkal teli, finoman elhomályosított körvonalú személyiségnek. Így először azt látjuk, amint hosszú távollét után húga, Léa (Elsa Zylberstein) és annak családja veszi őt pártfogásába, illetve az elejtett szavakból fejtjük meg azt, hogy valami szégyenletes dolog miatt nem lehet elmondani senkinek, hol tartózkodott Juliette hosszú éveken keresztül. Aztán mintegy mellékesen kibukik az igazság, és tudomást szerzünk a börtönről, de a büntetés okára csak később, egy állásinterjún derül fény. Juliette munkáért folyamodva kénytelen bevallani, miért is ült ennyi ideig.

A sokkoló igazság, hogy Juliette megölte hat éves kisfiát, valószínűleg minden nézőt találgatásra sarkall. Én legalábbis rögtön mentségeket kerestem a főszereplő számára, mert az addig megismert személyiség szelídsége, Kristin Scott Thomas minden fanyarsága ellenére, gyanakvásra késztetett a bűnténnyel kapcsolatban. Hiszen Juliette egyre szerethetőbb, gondoskodóbb személyiségként tűnik föl előttünk. Nem tagadom, a film végkifejlete a dráma szerkezetének egy adott pontjától már könnyen kiszámítható, leleplezhető, de az utolsó jelenetek mindennek ellenére nem okoznak csalódást, ha eltekintünk attól az enyhe banalitástól, amit pont ez a bejósolhatóság okoz. A kezdetben remekül működő enigmák emiatt némileg beleszaladnak a könnyfakasztás kliséibe, de ezt szépen elaltatják az olyan poétikus eszközök, mint a gyermekmesékkel vont analógia, valamint az olyan képi szimbólumok, mint az ablakot sűrűn elfedő eső l’art pour l’art elemnek látszódó, de valójában nagyon beszédes képe… Na és persze Fauré kapitány (Frédéric Pierrot), a Juliette-hez közel álló tiszt elérhetetlen vágyaképe az Orinoco-folyóról. Hogy mikor és miért él ehhez hasonló eszközökkel a rendező, annak magyarázatát már a filmre bíznám.

Claudel bizarr és fájdalmas meséjében Juliette személyisége a legapróbb részletekig lebomlik előttünk, s ebben a folyamatban aktív szerepet vállal magára a másik szereplő, Léa, aki ítélkezéstől mentes magatartással segít nővérének újra visszakapcsolódni a társadalomba. A szociális öndefiniálás első lépcsője a család és a barátok köre, akik közé szintén nehéz újra integrálódni. A harsány és meghitt légkör egyaránt távol áll Juliette csöndjétől, s ez utóbbit a film és a brit-francia színésznő is érzékletesebben képes megragadni, mint az ellenpontot. Felejthetetlen pillanatokat okoznak azok a képek, amikor Juliette jobb híján egy grimaszba sűríti kifejezhetetlen fájdalmát. Talán beleesek abba a hibába, hogy skatulyát teremtek, de ez Kristin Scott Thomas legerősebb kifejezőeszköze. Az a fonnyadt, cinikus, arisztokratikus és nagy távlatokat rejtegető mimika, ami legendás védjegyévé vált a színésznőnek.

Szükség is van erre a karakterisztikumra a filmben, mert van egy nagy akadály, amit sem a rendezés, sem a színészi játék nem tud leküzdeni. Ez a külső ok az anyanyelv problémája, avagy a főszereplő brit származása, mely óhatatlanul kiütközik az alakítás során, bármennyire is jól tud Kristin Scott Thomas franciául. Nem is az lenne a gond, hogy nem tökéletes a kiejtés (hiszen a főhős brit-francia kétnyelvű karaktert játszik), hanem az az eleve elrendelt paradoxon, hogy az ember egyszerűen képtelen érzelmi kitöréseket produkálni anyanyelvének dimenzióin kívül. A történet végpontjába így sajnos beleszól az, hogy nem anyanyelvi beszélőt választottak a szerepre, bár Scott Thomas összetett játékát nem vonja kétségbe ez a külső, nyelvi indok. Nem mellékesen, az Európai Filmakadémia díját érő alakításról beszélünk (a film három BAFTA-díja mellett).

Philippe Claudel első rendezése, a szűkszavúan beszédes Oly sokáig szerettelek… néhány sztereotíp megoldástól eltekintve kidolgozott darab. Tanácstalan vagyok abban, hogy hibaként vagy erényként értékeljem a film komikusnak szánt betéteit, mely kétség kívül nevetésre sarkallta a közönséget. Ennek eldöntését most nem vállalnám magamra, mindenesetre meghökkentem az itt-ott felbukkanó poénokon, amik ki-kizökkentettek a film melankóliájából. A stílus tehát nem mindig egységes.

Bár talán képmutató lett volna végig merev háttal, komoly arccal végigmesélni egy ilyen provokatív történetet.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=2009

FORRADALMÁROK AZ ISKOLAPADBAN

Laurent Cantet: Az osztály

A 61. Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmát elnyert filmje, Az osztály (Entre les murs) maníroktól mentesen mesél el egy pár sorban összefoglalható történetet a pedagógia elkerülhetetlen buktatóiról. Laurent Cantet rendező François Bégaudeau pedagógus könyvben lefektetett tanítási tapasztalatait vitte filmre, és egy jól sikerült fogással magát az írót tette meg filmje főszereplőjévé.

Az osztály kézikamerás, pedagógiai oktatófilmek stílusát idéző képkockái akár ugyanúgy beleeshettek volna abba a közhelygyűjtő hibába, mint a túlprofesszionalizált iskolafilmek, de szerencsére a dokus formát olyan tematikus és módszertani háttér…, mit háttér, inkább erkölcsi-etikai központ uralja, mely jóváhagyja és valóban puritánul izgalmassá varázsolja Cantet „falak között” szorongó szituációit. A film egyik érdekessége, hogy nem elsősorban belső anyagából építi fel jeleneteinek feszültségét, mely csöppet sem hagyja lankadni a figyelmünket, hanem inkább a főhős – akit az író-színész után szintén Françoisnak neveztek el az alkotók –, pedagógiai módszereiből.

Na de milyen is François, a hétköznapi franciatanár-osztályfőnök tanítási technikája és konfliktus-megoldási stratégiája? És vajon milyen helyzetekben és hogyan hozhatja felszínre valós emberi mivoltát egy ilyen formális – néha már egy színész maszkváltásait követelő – pozícióba helyezett egyén? Kérdem mindezt én, a még igen gyakorlatlan tanár, és kérdi a film a maga hétköznapi dimenzióiban. Felveti ugyan a problémát, de nem erőlteti ránk a válaszokat, csak kaleidoszkopikusan sokszínű metszetben mutat ezt is, azt is, a nehézségeket pedig nem kendőzi el, de fel sem nagyítja túlságosan. Kicsit úgy érezheti magát a néző, mintha hospitálni ülne be François Bégaudeau órájára: egyszerre lehet külső, objektív megfigyelője és aktív résztvevője az elharapózó óráknak. A film erkölcsi hozzáállásának nagyon jót tesz, hogy szinte minden szereplőt több oldalról világít meg, a tanári kartól a nemzetiség szerint igen változatos összetételű osztályig, mert így hangsúlyozatlan eszközökkel, észrevétlenül vezet el minket is a pártatlan, de kritikus szemlélethez.

Cantet filmje emellett paradox abból a szempontból, hogy az iskolai hierarchia ugyan kitapintható a történetben – mint az sok más filmtörténeti elődnél –, de a felszíni ábrázoláson túl ezt felülírja egy általánosabban értelmezett és felcserélhető hierarchiakérdés. A hierarchia egy mozgó rendszer, amelyben mindenki felvállalja a maga kockázatát. Az is, aki François-tól nyíltan megkérdezi, hogy homoszexuális-e, de ugyanúgy maga François is, mikor a szemérmetlenül vihogó kamaszlányokat pétasse-nak (kurvának) nevezi. A rendező által felépített, képlékeny hierarchiarendszerrel értelmezendő „emberi piramis” lélektani csúcsán mégis ez a félig saját bőrében, félig fikcionált karakterként megjelenő modern Szókratész foglal helyet, hiszen ő az, aki „kérdve kifejtő” módszerével és megkérdőjelezhető vagy éppen helyeselhető nevelési technikájával vezető szerepbe kényszerül, hogy végletesen megnyissa és lebontsa magát az osztály előtt. Anélkül, hogy bármilyen látványos reformpedagógiai hókusz-pókuszt alkalmazna, François mégsem csupán a subjonctifot akarja a diákságba verni, hanem beszélgetni próbál velük, folyamatosan dialogizál és vitatkozik osztályával, igen kommunikatív módon oktatja őket. Az órák esetlen disputái nagyrészt improvizatíve születtek meg, mégpedig François Bégaudeau mint nem fikcionális személy irányítása alatt, hogy ezzel is hozzájáruljanak a film valóságteremtő esztétikumához.

A beszélgetős-vitázós helyzetek keresetlen közelképei belső rálátást biztosítanak a legfeszültebb pillanatokra is, így valószínűleg a „padban” csücsülő mozinéző sem fog unatkozni a 128 percnyi játékidőre nyúló franciaórák és tanári értekezletek alatt, mert tapintható közelségébe kerülhet az unalmas fogadóóráknak, diákok és tanárok túlkapásainak, illetve a napos és árnyas oldalt sem palástoló osztálytermi életnek. Lehet, hogy „mellékesen” lebuzizzák François-t, François pedig lekurváz két lányt, majd egy színesbőrű fiút is ki kell csapni a suliból minősíthetetlen és támadó magatartása miatt, de nekem valahogy mégsem jutott eszembe, hogy bármilyen (elő)ítéletet alkossak magamban pro vagy kontra… Nagyon úgy néz ki, hogy Laurent Cantet-nak valóban sikerült eltalálnia azt az ítéletmentesen tiszta stílust, mely megelégszik azzal, hogy elénk tárja a lüktető életanyagot. És ez arra a tényre is vonatkozik, hogy amatőr szereplőkkel, szűk térábrázolással hibátlanul francia alkotást mutat fel Az osztály, holott nincs benne semmi, ami látványosan demonstrálná a „franciaságot”. A „másik” Franciaországot hagyja megszületni előttünk a rendező, mégpedig úgy, hogy csak egy leheletvékony szeletet vág belőle.

Ha esetleg valakinek kedve támadna részt venni újra egy-egy középiskolai órán, vagy éppen pedagógiai fogásokat kíván ellesni a főhőstől, netán még valóságigényét is felborzolja az allűröktől mentes stílus, akkor szívesen küldöm e feszültséggel terhelt falak közé. Talán közelebb kerülünk a bennünk élő diákhoz vagy tanítóhoz e modern francia "filozófus" és egypár lelkesen rebellis diák segítségével.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=1963