Sète koszlott kikötővárosának „Vatel”-je egy arab dokkmunkás, Slimane (Habib Boufares), akinek mélyen barázdált arca és összeszorított szája magában hordozza az egész bevándorló-sorsot. Bár közhely, de mégis, ez a bölcsen megöregedett, csöndes karakter mintha az emigráció buktatóit és az asszimiláció nehézségének általános tapasztalatát venné hajlott vállára.
Mint hajdan XIV. Lajos ceremóniamestere, Fraçois Vatel várt a királyi vacsora számára rendelt halrakományra, olyan emberfeletti küzdelemmel várakozik az algír Slimane és családja a soha meg nem érkező kuszkuszra. A jelképessé váló halas kuszkusz, melynek varázsa az arab térségekben felér az Ezeregyéjszaka meséinek misztikumával, kis gombócaiba morzsolja azt a feszültséget, amelyet már a barokk konyhamester is átélt évszázadokkal korábban, a francia udvarban.
„Egy marék kuszkusz többet ér, mint Mekka összes pora” – mondja egy marokkói közmondás. Abdel Kechiche az észak afrikai étel mindennapos, mégis különleges vallási tisztelettel körülvett tányérra kerülésének, avagy éppen tányérra nem kerülésének pillanatait választotta A kuszkusz titka fő közvetítőelemének. Egy időben és térben tágasan elszórtan élő népcsoport kollektív lelkületét kívánja bemutatni e népi-gasztronómiai különlegesség segítségével, ám meg is fosztja azt a misztikus ködtől, és a reálisan-naturálisan fotografált képekkel ábrázolja azt a jelenbéli szocio-helyzetet, ami a dél-franciaországi algír bevándorlók szürke, lesújtó hétköznapjait jellemzi.
Sète koszlott kikötővárosának „Vatel”-je egy arab dokkmunkás, Slimane (Habib Boufares), akinek mélyen barázdált arca és összeszorított szája magában hordozza az egész bevándorló-sorsot. Bár közhely, de mégis, ez a bölcsen megöregedett, csöndes karakter mintha az emigráció buktatóit és az asszimiláció nehézségének általános tapasztalatát venné hajlott vállára. Láthatóan kilóg a sorból, még saját családjából is, hiszen feleségétől már elvált, gyermekei nagyok, szeretőjével pedig már nem mennek úgy a dolgok, ahogy azt ő szeretné. Terjedelmes családja mindemellett harsányan improvizatív evések és veszekedések közepette mutatkozik be, dialógusokban burjánzó és dokus fazonra szabott, esetleges szituációkban, míg Slimane melankóliája inkább meditatív irányba tolja el a filmet. (Néha még Jean Rouche néprajzi-antropológiai filmjei is eszünkbe juthatnak e folklór tradíciókat és viselkedésformákat halványan őrző, félig azonban már europizált közösség láttán.)
A bús képű arab munkást egy nap elbocsátják állásából, s úgy dönt, hogy a végkielégítésként kapott pénzből arab specialitásokat árusító éttermet szeretne nyitni, mégpedig a legforgalmasabb helyen. Nagy álmának megvalósításához szeretője lánya, Rym (Hafsia Herzi) és a család apraja-nagyja nyújt neki segítséget abban, hogy viharvert hajójából színvonalas étterem váljon, és így a kezdetben még vérszegény pályázatból végül megvalósulhasson Slimane halas kuszkusszal fémjelzett vállalkozása. A cselekmény ezen a ponton teljes fordulatot vesz, ugyanis az eddig kisrealista stílusban folydogáló, néhol improvizációs technikákra épülő film erős fikcionális momentummal, a végsőkig szított és maximumra fokozott feszültséggel gazdagodik, megőrizve itt-ott az előbbiekben felvillantott, cinema verité-módszereket idéző jeleneteket.
Az őrjítővé nagyított feszültség alapja a hajó megnyitásának ünnepsége, melyen a specialitáshoz felszolgált kuszkusz megérkezik ugyan, ám Slimane egyik fia véletlen el is viszi magával az étel szállítására szolgáló autóval együtt. A csomagtartóban rekedt kuszkusz nem is kerül elő a film folyamán, de Slimane és a család úgy várja vissza az ételt, mintha csak Beckett Godot-jára várnának. Nem tagadom, kibírhatatlanul elnyújtott, idegtépő és idegesítő várakozásra kell számítanunk, ám gyanítom, hogy a rendező szándékosan táncol idegeinken, hogy teljes időben éljük át az élete nagy pillanatát elvetélő Slimane és az összetartó család kellemetlen érzéseit. Az európai normáknak megfelelni vágyó arabok igyekezetének kudarcba fulladása kérdéses marad, hiszen az előkelő vendégség jól szórakozik, hála a sok felszolgált datolyalikőrnek és az észveszejtő hastáncprodukciónak, Slimane viszont nem kerülheti el sorsát, ami hasonlóvá válik barokk elődje, Vatel tragédiájához…
Talán nem vagyok egyedül azon nyomasztó álmaimmal, melyben futni készülök, de nem mozog a lábam, vagy igyekszem valahova, de sosem érek oda, esetleg csak késve érkezem meg… Hát pontosan ilyen élményeket idézett fel bennem Kechiche tehetetlenség-érzéssel telített drámája. Minden bizonnyal valós időszerkezetet imitáló csúcsjelenete és szociológiai hitele aratta le a négy César-díjat – közöttük a legjobb filmét is – és a Velencei Filmfesztivál sikerét. Hogy mi a kuszkusz titka, azt a film meghagyja a maga homályában, de aki végig üli a maga és a film 151 perces létharcát, talán közelebb kerül a „szent” étel rejtélyeihez.
Mint hajdan XIV. Lajos ceremóniamestere, Fraçois Vatel várt a királyi vacsora számára rendelt halrakományra, olyan emberfeletti küzdelemmel várakozik az algír Slimane és családja a soha meg nem érkező kuszkuszra. A jelképessé váló halas kuszkusz, melynek varázsa az arab térségekben felér az Ezeregyéjszaka meséinek misztikumával, kis gombócaiba morzsolja azt a feszültséget, amelyet már a barokk konyhamester is átélt évszázadokkal korábban, a francia udvarban.
„Egy marék kuszkusz többet ér, mint Mekka összes pora” – mondja egy marokkói közmondás. Abdel Kechiche az észak afrikai étel mindennapos, mégis különleges vallási tisztelettel körülvett tányérra kerülésének, avagy éppen tányérra nem kerülésének pillanatait választotta A kuszkusz titka fő közvetítőelemének. Egy időben és térben tágasan elszórtan élő népcsoport kollektív lelkületét kívánja bemutatni e népi-gasztronómiai különlegesség segítségével, ám meg is fosztja azt a misztikus ködtől, és a reálisan-naturálisan fotografált képekkel ábrázolja azt a jelenbéli szocio-helyzetet, ami a dél-franciaországi algír bevándorlók szürke, lesújtó hétköznapjait jellemzi.
Sète koszlott kikötővárosának „Vatel”-je egy arab dokkmunkás, Slimane (Habib Boufares), akinek mélyen barázdált arca és összeszorított szája magában hordozza az egész bevándorló-sorsot. Bár közhely, de mégis, ez a bölcsen megöregedett, csöndes karakter mintha az emigráció buktatóit és az asszimiláció nehézségének általános tapasztalatát venné hajlott vállára. Láthatóan kilóg a sorból, még saját családjából is, hiszen feleségétől már elvált, gyermekei nagyok, szeretőjével pedig már nem mennek úgy a dolgok, ahogy azt ő szeretné. Terjedelmes családja mindemellett harsányan improvizatív evések és veszekedések közepette mutatkozik be, dialógusokban burjánzó és dokus fazonra szabott, esetleges szituációkban, míg Slimane melankóliája inkább meditatív irányba tolja el a filmet. (Néha még Jean Rouche néprajzi-antropológiai filmjei is eszünkbe juthatnak e folklór tradíciókat és viselkedésformákat halványan őrző, félig azonban már europizált közösség láttán.)
A bús képű arab munkást egy nap elbocsátják állásából, s úgy dönt, hogy a végkielégítésként kapott pénzből arab specialitásokat árusító éttermet szeretne nyitni, mégpedig a legforgalmasabb helyen. Nagy álmának megvalósításához szeretője lánya, Rym (Hafsia Herzi) és a család apraja-nagyja nyújt neki segítséget abban, hogy viharvert hajójából színvonalas étterem váljon, és így a kezdetben még vérszegény pályázatból végül megvalósulhasson Slimane halas kuszkusszal fémjelzett vállalkozása. A cselekmény ezen a ponton teljes fordulatot vesz, ugyanis az eddig kisrealista stílusban folydogáló, néhol improvizációs technikákra épülő film erős fikcionális momentummal, a végsőkig szított és maximumra fokozott feszültséggel gazdagodik, megőrizve itt-ott az előbbiekben felvillantott, cinema verité-módszereket idéző jeleneteket.
Az őrjítővé nagyított feszültség alapja a hajó megnyitásának ünnepsége, melyen a specialitáshoz felszolgált kuszkusz megérkezik ugyan, ám Slimane egyik fia véletlen el is viszi magával az étel szállítására szolgáló autóval együtt. A csomagtartóban rekedt kuszkusz nem is kerül elő a film folyamán, de Slimane és a család úgy várja vissza az ételt, mintha csak Beckett Godot-jára várnának. Nem tagadom, kibírhatatlanul elnyújtott, idegtépő és idegesítő várakozásra kell számítanunk, ám gyanítom, hogy a rendező szándékosan táncol idegeinken, hogy teljes időben éljük át az élete nagy pillanatát elvetélő Slimane és az összetartó család kellemetlen érzéseit. Az európai normáknak megfelelni vágyó arabok igyekezetének kudarcba fulladása kérdéses marad, hiszen az előkelő vendégség jól szórakozik, hála a sok felszolgált datolyalikőrnek és az észveszejtő hastáncprodukciónak, Slimane viszont nem kerülheti el sorsát, ami hasonlóvá válik barokk elődje, Vatel tragédiájához…
Talán nem vagyok egyedül azon nyomasztó álmaimmal, melyben futni készülök, de nem mozog a lábam, vagy igyekszem valahova, de sosem érek oda, esetleg csak késve érkezem meg… Hát pontosan ilyen élményeket idézett fel bennem Kechiche tehetetlenség-érzéssel telített drámája. Minden bizonnyal valós időszerkezetet imitáló csúcsjelenete és szociológiai hitele aratta le a négy César-díjat – közöttük a legjobb filmét is – és a Velencei Filmfesztivál sikerét. Hogy mi a kuszkusz titka, azt a film meghagyja a maga homályában, de aki végig üli a maga és a film 151 perces létharcát, talán közelebb kerül a „szent” étel rejtélyeihez.
