2010. október 29., péntek

AZ ÉLET KONYHASÓJA

Ryan Murphy: Ízek imák szerelmek

Több, mint két órányi utazást kínál aranytálcán az Ízek imák szerelmek Julia Roberts evős-ivós, meditálós-szerelmes alakításával, sok-sok képben elmesélve ezt a nagy ívű, szabadon lapozgatható turistakalauzt. Toldozásra-foldozásra szorul ugyan, mert néprajzi ismereteit jól elméretezte, mégsem kidobott pénz, ha mi is repülőre szállunk egy mozijegy áráért.

Önmagukat keresgélő középkorú nőkkel tele van a spájz, de míg legtöbbjüknek elég egy istenes nagy pofon férjuramtól, hogy észhez térjen, néhány merészebb példány becuccol bőröndjébe, és meg sem áll a legközelebbi mediterrán országig. Ismeretes ez a filmes-könyves toposz, és talán van még benne annyi erő, hogy élvezzük az Ízek imák szerelmek című portékát is, amiben Julia Roberts egy ilyen személyiség meg(re)formálásával tér vissza a reflektorfénybe. Az általa játszott Elisabeth Gilbert írónő az élet sava-borsát hajszolja szerelemben, ételekben, vallásban, ami éppen jön az alatt az egy év alatt, míg rója a szélességi és hosszúsági köröket, na persze csak a maga finom és nőies modorában.

A könyvesboltokban már a bestseller is kapható, olvasható, fogyasztható, teletömve betűbe csomagolt étkekkel, szerelmekkel, gurukkal, vonzó tájegységekkel, szóval mindennel, ami szem-szájnak ingere. Az előételként piacra dobott regény folytatása sem váratott sokáig magára, ahogy a színesen-szagosan kifőzött, életút-kereső mozidarab sem. Elisabeth Gilbert önéletrajzi regényben meséli el filmvászonra való tapasztalatait, ami sokak szerint jobban sikerült, mint mozgóképi párja.

A könyv- és filmbéli útiterv „szentháromsága” Itália, India és Bali, ahol gasztronómiai, vallási és érzelmi csodákkal találkozik az Ízek imák szerelmek pikareszk sztorijának elkenődött hősnője. Balin egy fogatlan jós indítja el Elisabeth-et, a nagy utazót, hogy ismét otthonától, New Yorktól távol kóboroljon, és utolsó állomásként visszatérjen a koktélos, napfényes indonéz szigetre. Rómában pasta- és pizzahegyeken át visz az ösvény a következő pihenőig, Indiáig, ahol a padlósikálásból és az álmosító meditációból is kijut Elisabeth-nek, aki a spirituális lélekelixír után átvitorlázik Bali szigetére, és végre-valahára rátalál a szerelem.

Nem mintha előtte nem jutott volna neki ilyesmi, de Elisabeth nem kevésbé kiégett, mint mondjuk az Antonioni-hősnők, így első dolga tespedt házasságának és futó viszonyának felszámolása. Engedtessék meg azért némi csodálkozás ezen vakmerő ténnyel kapcsolatban – még akkor is, ha száz százalékig képes az ember megérteni a női lélek mozgatórugóit –, hiszen valóban trendi, ám nem túl gyakori megoldás a filmben prezentált férjelhagyási gesztus. A háttérben fortyogó érzelmek ellenére ne higgyük, hogy rossz és jó párkapcsolati recepteket kínálgat a film, sőt, ügyesen elkeni ezt a kérdést, mert néha képtelenség eldönteni, mire vágyik a főszereplő.

Ha elfelejtünk azon gondolkodni, vajon mégis miből teheti meg egy közepesen sikeres írónő, hogy egy év gondűző szabadságot engedélyezzen magának, érzelmileg könnyű vele azonosulni, hiszen ki ne szeretné lelki sebeit az olasz dolce far niente életérzéssel, az indiai guruk bölcsességével vagy az indonéz partok hullámaival gyógyítgatni?! Főleg akkor – és most nőtársaimhoz szólok – ha Javier Bardem vár egy csónakkal az út végén.

Az alkotók ugyanakkor hetet-havat összehordanak a női lélek szabadságkereséséről, öndefiniálási kényszeréről, élmények utáni éhségéről, így az Ízek imák szerelmek tarka klisékben regéli el a külső-belső utazást és az írónő nyűglődéseit. Az évezred elején robbant szinglikultúra utórezgései összpontosulnak Julia-Elisabeth alakjában, amiből nem maradhat ki az intelligencia hozzáfőzése több mint tíz év szinglimaradványához. Hiába lüktet a saját maga akaratából válást kezdeményező asszonyban „ősei” szinglivére, már nem a szingliség a lényeg, hanem az annak mélyén rejlő kérdéshalmaz, és az arra adott lehetséges válaszok kiskátéja.

Ryan Murphy multikulturális mandalája jó hosszú, jó széles, jó aprólékos, képtelenség unatkozni rajta, képtelenség nem méltatni szépségét, kellemességét, csak tudni kell a maga helyén kezelni a sok üresen puffogó frázist. Kár, hogy e sok testi, szellemi és lelki táplálék mellett végül mégis éhen marad a néző, és kénytelen némi elemózsián tengődni a moziszékben.

http://prae.hu/prae/articles.php?type=1&cat=1&aid=3035

2010. október 20., szerda

KRIPTASZÖKEVÉNYEK A LOUVRE FOLYOSÓIN

Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye

Luc Besson elővett egy férfias, feleselős papírmasé öreglányt Jacques Tardi 70-es években népszerű képregényeiből, és faragott belőle egy ifjú, vonzó, ám ugyancsak szemtelenül szájaló, elmés üstökét habos kalapok alá rejtő hölgyeményt, a múmiákkal diskuráló és őslényeken lovagló Adèle Blanc-Sec-et.

A filmvászon számára misztikus terep a régészet, mely az évtizedek során néhol kalandos kincsvadászattá regényesedett. Az Indiana Jones, A smaragd románca és A Nílus gyöngye, a Múmia és a Tomb Raider mind olyan hősökkel vagy hősnőkkel dolgozik, akik nagy lelkesedéssel tárják fel a sivatag homokjában rejtőző katakombákat vagy éppen az egzotikus távol-keleti sírokat, templomokat. Az ilyen és ehhez hasonló „filmgyári ékköveknek” köszönhetően megszokhatta a nép, hogy aki a föld alatt kutat, annak fergeteges kalandokban lesz része, egzotikus vidékeken kóborol, valamint látványos képességekkel old meg minden útjába kerülő rejtélyt és győz le minden ellenlábast. A francia földön készült Adèle és a múmiák rejtélye jócskán kilóg a sorból, mert Luc Besson ezúttal is elszabadította féktelen fantáziáját.

Az tény, hogy Adèle Blanc-Sec (Louise Bourgoin), a feminista vonásokkal karikírozott „női Indiana Jones” vérbeli kalandfilm-hősnő: bájos, pimasz, franciás és megszállottan nyomoz Egyiptom buckái között és a Louvre zegzugos folyosóin, ráadásul írónő, aki ponyváival szórakoztatja a kalandéhes olvasóközönséget. Adèle azonban súlyos titkot őriz: személyes, tragikus indíttatásból szeretne egy évezredekkel ezelőtt meghalt, mumifikált orvost felébreszteni, akit egy egyiptomi kriptából tulajdonít el, hogy aztán tovább aszalja őt saját otthonában. Adèle személyes terébe lépve rögvest testet is ölt a személyét övező rejtély: a riporternő a húga miatt rabol halottakat, mert szeretné, ha meggyógyítaná őt Ramszesz fáraó nagy hírű orvosa, ugyanis évekkel ezelőtt, egy balul sikerült teniszmérkőzés miatt a lány koponyáját átdöfte egy kalaptű, és most némán, öntudatlanul fekszik ágyában. Miközben Adèle mágikus rituálén mesterkedik, rendkívüli kalandjaihoz lüktető hátteret szolgáltat az 1912-es év Párizsa, a maga színpompás revüivel, nagybajszú zsandárjaival, lelkes rikkancsaival, az üvegpiramis nélküli Louvre-ral és a város fölött repkedő, nemrég kikelt pterodaktilusz őshüllővel, amit Adèle nem mulaszt el meglovagolni.

Adèle Blanc-Sec filmbéli kalandjait Jaques Tardi 1976-os képregény sorozatának darabjaiból ötvözte egybe Luc Besson, de látványos, kaotikus masszán kívül nem került ki más a kezei alól, és a koherencia hiányának forrása nem csak az egymástól különböző történetek összegyúrásának szándéka. Luc Besson nem elégszik meg egy történetszállal, egy műfajjal, hanem megalomán módra beledobál mindent egy nagy üstbe, és összefőz őslényeket, múmiákat és sztereotíp francia zsandárokat, valamint burleszket, kalandot és fantasztikumot, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Mégis hiányérzetet kelt e féktelenül cikázó filmtünemény, mert olyan mértékű önkényesség árad az önmagát folyamatosan meg-megtörő feldolgozásból, hogy a sétálgató múmiákkal, repkedő pterodaktilusszal, halottidéző mágussal, botladozó felügyelőkkel és a férfiakat megszégyenítő képességű hősnővel jól megtömött sztori szétesik a kezünk között, amolyan franciásan.

A századelős történetet felkaroló film olyan high tech látványvilággal szeretné lenyűgözni nézőit – bár kevésbé szélsőséges formában – mint a 2001-es Vidocq (Pitof) vagy a 2009-es Scherlock Holmes (Guy Ritchie), de ezek nyomozó, rejtélymegoldó vonalát nőiesebb eszközök használatával kódolja át Adèle nyelvezetére. Luc Besson egy olyan nőalakot teremt, aki egyben a film egészén is lenyomatot hagy, mert személyisége mintha meghatározná a történetet és a képi megvalósítást is egyben.

A film sokszerűségének gyűjtőpontja tehát maga Adèle Blanc-Sec, ez a bájosan tenyérbemászó, folyton dohányzó és feleselő perszóna, aki az általa képviselt humorral, szeszélyességgel és bátorsággal rántja össze a film kallódó darabjait.

http://prae.hu/prae/articles.php?aid=2974&cat=1

 

Blog Template by YummyLolly.com - Header Image by DaPino Graphics
This template is brought to you by : allblogtools.com | Blogger Templates