VÉRÖZÖN LÁBAI KÖZÖTT

Bill Condon: Alkonyat - Hajnalhasadás I. rész

A Twilight-szériának lassan bealkonyul, hiszen korunk egyik legnagyobb hatású regény- és filmfolyama is a végéhez közeleg. A Hajnalhasadás I. a vég kezdete, mert marad még egy epizód 2012-re is, amit szintén a Dreamgirls-ös Bill Condon jegyez majd, akárcsak az első részt. A negyedik egész estés Alkonyat-mozi szinte elveszti vámpírfilm jellegét, de a vérrel ezúttal sem spórol a produkció, csak épp nem a vérszívás apropóján.

Stephenie Meyer a Twilight-könyvsorozat negyedik részére összekapta magát, és pár száz oldalt még hozzácsapott az eddig sem vékony könyvsablonhoz. Az utolsó hajrá bűvöletében Meyer végre kielégíthette a rajongói vágyakat, hiszen több bőrt már végzetes lett volna lehúzni a történetről, így beleírt mindent, amit eddig áhított a jól nevelt "tvájlájter": esküvőt, szexet, szülést, bevésődést, vámpír-ember gyermeket, vérfarkasokat, átváltozást, Volturikat, vámpírcsatát, tehát régit, újat egyaránt. A széria legméretesebb példánya hosszúságánál, sűrűségénél fogva szinte kínálkozott arra, hogy kettévágják, és két önálló mozifilmet forgassanak belőle, de a Harry Potter-féle sikeres duplázás is inspirálhatta az alkotókat abban, hogy húzzák még egy kicsit Edward Cullen (Robert Pattinson) és Bella Swan (Kristen Stewart) románcát.

Az új fordítóval (Bosnyák Viktória) és új könyvszerkezettel (megjelenik Jacob nézőpontja is Belláé mellett) gazdagított Hajnalhasadást úgy vágták el, hogy maradjon azért még némi anyag a következő film számára, viszont kerüljenek ütős részek az első produkcióba is, amely inkább a párocska kapcsolati évődéseire koncentrál. Ami eddig visszafojtott mederben csordogált, most egy csapásra felgyorsul, megoldódik: esküvő, szex, gyerek tolul fel hirtelenjében a történetből, és egy gyönyörű nászút is belefér Esme trópusi szigetén. Nem is olyan rég Edwardnak még kontrollálnia kellett magát, hogy rá ne harapjon Bellára, de ez az aprócska gond valamilyen csoda folytán most elillan. Bár szexelni brutálisan tud, de azt is csak a baldachinos ágy bánja. Látszólag. Poénlelövés ugyan, de bőven kiszivárgott már, tehát akit érdekelt, valamilyen módon hozzáférhetett a megdöbbentő Breaking (Dawn) News-hoz, hogy Bella végre vámpír lesz, de előbb megszül egy gyönyörű kisbabát, aki az orbitális ellésjelenet előtt jól szétveri, -rágja, -szívja őt belülről. Egy kis romantikázáson, plusz némi kutyaugatáson túl ennyi a lényeg zanzásítva.

A Hajnalhasadás I. a sok női vágybeteljesülés miatt kicsit elcsajosodott. Óriási várakozás előzte meg például az esküvői ruhát, amit a filmkészítő brigád óvott is a nyilvánosságtól, így még a trailerben sem lehetett látni a szaténselyem- és csipkecsoda milliméternyi egységét sem. (A további sorok "ruhaspoilert" tartalmaznak, úgyhogy csak óvatosan az olvasással!) Bizonyára rengeteg nőci ájult el, amikor meglátta a kála formájú szoknyát, a sorgombolásos hátrögzítést, a nyaktól fenékig húzódó csipkét, vagy a fényes selyemmel kiemelt dekoltázsrészt, ami a könyvben leírt változatot merészen egészítette ki egy kis hátvillantással. Kristen Stewart sudár testén szinte önálló életre kel az esküvői ruha, de csinin feszülnek rajta a nászútra csomagolt kombinék is, bár ez inkább már a brutális vámpírszexualitás dimenzióiba vezet, míg az előbbi még az "egymáshoz nem érés", az esetleges szűzen maradás anyaggá szőtt dokumentuma. A ruhamizéria nem is kellemetlen, csak egyszerűen megfelelő alaphangot szolgáltat az amúgy is végig Bellára koncentráló cselekményhez, a többi lányos dolgot viszont jobb lett volna kiirtani a filmből: a táskából kivillanó, használaton kívüli tampon vérciki, nélküle is rájöttünk volna a terhességre; de a nagy szex előtti, lábborotválással kevert fogmosás is no comment-kategóriás.

Azt a tényt, hogy Bella és az ő nőisége uralja a filmet, Edward is megsínyli, mert még korábbi szegényes mimikai repertoárját is kénytelen leépíteni szűkös lehetőségei következtében. Borzasztó nézni merevségét, akkor is, ha vámpír. Kínlódó arca láttán sokan inkább "Team Jacob" feliratú pólót húznánk, mert ő azért mégiscsak odavágja magát a vászonra, ha már érzelmekről van szó. Na jó, az ormótlan farkasokon megint van röhögnivaló, de Jacob (Taylor Lautner) tele van élettel – és nem csak a jó meleg és jó izmos test miatt –, míg Edward régi, még az első rész romantikájában gyökerező coolsága már a múlté. Edward lovag nem olyan, mint a jó bor, nem tett jót neki az idő, röpke pár év alatt az izgalmas vámpírfiú gagyi lett, és ezen csöppet sem segít a Hajnalhasadás I., amiben pusztán tenyészbika szerepet osztottak rá, majd arra kárhoztatták, hogy vemhes asszonya mellett tébláboljon. A többi szereplő sem úszta meg lefokozás nélkül, még Alice is jól meg van vágva, pedig neki rendszerint kulcsszerep dukál a vámpírcsaládban. Kapkodós a film már a kezdetek kezdetén is: bizonyos jelenetek gyors abszolválására törekszik, hogy más fontos vagy fontosnak ítélt dolgokat jó terjengősen tudjon bemutatni. Az arányokkal baj van, ez már első nézésre is nyilvánvaló, és a fene se tudja, mit keresnek olyan képek a filmben, mint a sok-sok pohárköszöntő és társai.

Úgy néz ki, Potternek jobban sikerült az osztódás, stilisztikailag mindenképpen, bár ott azért a könyv hasonló felosztási koncepciója is besegített, hogy a csöndes sátorozás és a kollektív pirománia két részben testesüljön meg. A Hajnalhasadás I. is inkább a második részre hagyja az akciót, mert a 12-es karika szépen alávág a szexnek, a szülésnek és a vámpírrá alakulásnak, így az a kevés pörgés is, ami lenne, piros-fehér bábus sakkozásba és Dr. House-féle belsőség mutogatásba fullad, a szülés eufemizálását pedig azzal indokolják, hogy Bella szemszögéből amúgy sem sokat látni.

Biztonságosan hasad a hajnal, esztétikusan reped szűzhártya és magzatburok, így az olvasmány sokkhatása nem fenyegeti azt, aki csak a moziban találkozik először a történettel. És nem, még nincs vége, hasad tovább jövőre a vámpírmozi.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=4382

FELELŐSSÉGÜK TELJES TUDATLANSÁGÁBAN

Guillaume Canet: Apró, kis hazugságok

A francia színész-rendező, Guillaume Canet két estére is elegendő (2 és fél órás!) filmje tavaly már felbukkant a Frankofón Filmnapokon, bemutatója viszont idén novemberre csúszott. Az Apró, kis hazugságok hosszasan ízlelgeti a szereplők közötti viszonyokat az urbánus Párizsban és az autentikus francia plázskörnyezetben.

Első ránézésre dekadensnek, kiégettnek tűnő emberek társaságába vezet Canet, de valójában mindegyik figurája egy-egy – hol elnyomott, hol előtörő érzelmekkel küszködő – elveszett lélek, aki gyermeki gesztusokkal reagálja le a konfliktusokat, problémákat. Mert problémája van ám aztán mindegyiknek, nem anyagi, az biztos, de az érzelmi-szociális defektusokat egyikük sem kerülheti el.

Marie-nak (Marion Cotillard) az elköteleződéssel vannak nehézségei, Vincent (Benoît Magimel) felesége és gyermeke mellet jön rá, hogy a közös barát, Max (François Cluzet) iránt táplál érzelmeket, Éric (Gilles Lellouche) és Antoine (Laurent Lafitte) pedig a szerelem hálójában vergődnek. Legnagyobb baja azonban mégiscsak Ludónak (Jean Dujardin) van, mert ő egy motorbaleset következtében eltorzult testtel lebeg élet és halál között Párizsban, az intenzív osztályon. Az ő féktelen történetével indul a sztori, majd hirtelen fordulatot vesz, és Ludo baráti körének tengerparti nyaralására kalauzol: a hangsúlyos, erős bevezető után teljesen máshol találja magát a néző, aki minden bizonnyal nem érti majd ezt a gesztust. Ha viszont kitart a film végéig, minden világossá válik.

A rendező meglepően jó érzékkel teremti meg karaktereit, mindegyik kellően jellegzetes ahhoz, hogy ne vesszen bele a sokszereplős dráma forgatagába, így nem okoz gondot a sok drámai vagy komikus színezetű életmese észben tartása a nézőnek sem. A szereplők a felső tízezerbe tartoznak, de ez, mondhatni, másodlagos, így nem válik végletesen sematikussá a filmben látott (és kritizált) bohém életmód összekapcsolása a luxusélettel, bár akad olyan figura a történetben, akinél ezt nem tudja kikerülni Canet (pl. Max allűrjei esetében).

Canet végig az abnormalitásban akar rendszert keresni, azt mutatja be, hogyan válhatnak élhetővé a semmittevés napjai, a valódi mindennapokból kevés történést tesz láthatóvá, rövidebb jelenetekre korlátozva a tengerparton kívüli világot (pl. Ludo balesete, Marie kalandja, Éric és Antoine párizsi kiruccanása). Elhasznált, jó öreg módszer bezárni a szereplőket egy elhatárolt helyre, elhatárolt szituációba, viszont mivel itt a nyaralás szolgál magyarázatként a zárt élethelyzetre, nem tűnik természetellenesnek a megoldás. Ellenben az, ahogy a családi nyaralóba kerülnek a szereplők, avagy Ludo motorbalesetének semmibe vétele csúnyán felülírja a laza, életteli nyaralós jelenetek frissességét. A baráti társaság először jól megsiratja, majd jól lesajnálja a kórházban sínylődő havert - ez jó eséllyel Canet fricskája lehet, amit meg is indokol filmje végén. Hogy végül a sztori tragédiába fordul, erős arcul köpése a kifigurázott felelőtlenségnek.

Cotillard és Canet házastársak a privát életben (gyerekük is született az év folyamán), ám ez a filmre nem nyomja rá a bélyegét, negatív hatással legalábbis nincs a történetmesélésre. Marie karaktere belesimul a többi egyéni minidráma többi minihőse közé, legalább annyira egyénített, de legalább annyira bele is veszik a társaságba, a nagy egészbe, mint az összes többi alak. Érdekes, hogy tavaly vígjátékként lett beharangozva az Apró, kis hazugságok, amiben annyi igazság van ugyan, hogy telve van Guillaume Canet jellegzetesen fanyar, férfias humorával, ám az ironikus megközelítés mélyén sok a kiábrándultság. Eme kiábrándult kritika közlésében talán Canet "szócsöve" is lehet Cotillard, de valójában ezt sem erölteti rá filmjére a rendező.

Áradó, fecsegő modorban, ráérősen hömpölyög a film, akkor jár jól az ember, ha hátradől, és átveszi a ritmusát, mert különben itt-ott unalmassá válhat, annak ellenére, hogy Canet jól adagolja a sztorit és stílusa is magával ragadó. A lényeg az, hogy tartson ki mindenki a végéig, mert a lassúság jutalmaként a film utolsó harmadában felpörögnek az események. A szereplők végül a nézővel együtt kénytelenek lesznek megtanulni, hogy ha felelőtlenül élik életünket, felelőtlenül bánik velük a sors is. Sovány következtetés ez, de az igazságtartalmát senki sem fogja vitatni.

http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=4273

Mentsvár a tengerparton

François Ozon: Menedék

François Ozon, aki előszeretettel váltogatja a habkönnyű és a véresen komoly témákat, most ismét tajtékosabb vizekre evez. Utoljára mozgóképes „lányregénye”, az Angel láttán kapta fel fejét a közönség, mert hát tudva levő, hogy Ozon képes szélsőséges műfaji kalandozásokra, de ilyet még nem láttunk tőle. Habos-babos filmjének sikere után viszont korábban elindított halál-tematikáját kezdte tovább szövögetni, ennek folyománya, a Menedék a Titanic Filmfesztivál programjában is szerepelt már tavaly.

François Ozon legújabb filmjének bevezető képei zsákbamacskát árulnak, mert amikor a kamera nem átall némi alkarelszorítást, heroin-„forralást”, karba-lábba-nyakba szúrást és eksztázissal váltakozó elvonási tünetegyüttest mutogatni éhgyomorra, akkor bizony majdnem elhiszi az ember, hogy egy igényesebben felkockázott drogsztori körvonalai formálódnak éppen a vásznon. Bár gyanakvást ébreszthet az a pár apróság, hogy túlzottan in medias res ez a vénavadászat, túl tervezetten lövi egymást a rossz minőségű heroinnal a szerelmespár, Louis (Melvil Poupaud) és Mousse (Isabelle Carré), s túl gyorsan, de minél elegánsabban akarja letudni maga François Ozon is e fetrengő révületet. Kicsi, de intenzív dózisokban adagolja az utolsó éjszakát, majd egy laza mozdulattal a túladagolás áldozatává teszi férfihősét, Louis-t, és nem várt terhességet bocsát annak drogtársára, Mousse-ra.

Mousse akkor kívánja látni a születendő gyermeket, amikor a háta közepét, mindennek ellenére megtartja, hurcolja testében, mint egy néha jóleső, néha csapásként megélt koloncot. A Louis-val megesett halálos kimenetelű kaland óta nem tér magához – bár nem tudni, hogy valaha magánál volt-e –, és a hideg dekorativitással ábrázolt Párizsból egyenesen egy vidéki kúriáig szalad. Kamaszkori szeretője pazar házában lel menedéket, és pár hónap múlva becsöppen életébe a látogatóként felbukkanó Paul (Louis-Ronan Choisy), Louis testvére is. Mivel Ozon – hősnője szájába adva – rövid magyarázattal szolgál Mousse semmittevésére, jobb szituáltságára (tudniillik a vak és öreg szerető amolyan apapótlék lehet), nem is mer elfilózni a néző olyan földi dolgokon, hogy miből telik lekvárra, sörre, metadonra, miegymásra a kertben és a tengerparton lézengő lánynak.

Inkább keressünk valami magasztosabbat, amin jókat lehet gondolkodni, például Paul zongoraszólóját, ahhoz legalább magvas mondanivaló is dukál. Hosszadalmas lenne kivesézni a dalszöveget, de azért ha elkapunk belőle egy-két mondatot, érdemes rá odafigyelni, mert Mousse arcán akkor jelenik meg először s utoljára igazi, szégyellt szomorúság, amikor Paul énekét hallgatja. Aki képes végigvárni a stáblistát, annak nem csak Louis-Ronan Choisy dalolja el a főcímdalt, hanem Isabelle Carré is végigbúg néhány strófát.

A nagyhasú lány hiába viseli természetes attribútumként a gömbölyűséget, a felszínen nemtörődömséggel vezeti le az előtte álló életfeladat feszültségét. Bár a szerrel valami csoda folytán sikerült leállnia, élvezettel hajt le néhanapján egy-egy pohár alkoholt, a kapcsolati gesztusokat pedig, ha egy mód van rá, mellőzi gyermekével. Egy félig eszelős nő a tengerparton felelősségre is vonja azért, mert nem kommunikál a születendő babával, de Mousse nem bizonyul erre fogékonynak, hiszen gyászol, és meg van rémülve az anyaság gondolatától. Valójában nem csak a halál nyomott rá ekkora bélyeget, egyszerűen ilyen, és kész.

Ha valaha valaki találkozott már ezzel a nem is olyan ritka nőtípussal, ismerős vonásokat fedezhet fel benne. Züllött, de mégsem az, szimpatikus, de mégsem az, anya, de mégsem az… Se nem hús, se nem hal, vagy esetleg mindkettő, Ozon nem fejti ki. A film néha tükrökben, tükröződésekben próbálja elkapni a „kép-mást”, ami valójában ugyanaz, mint az eredeti, és csak egy hajszál választja el a másiktól. Nem üres pszichologizálást akar ebbe az erős szimbólumba tömni Ozon, inkább az érzelmi kettősség, a vacillálás kivetülése ez, már ha egyáltalán érdemes belelátni valamit. A képiség a maga realitásában és a jelképesebb pontokon is komponált, az esztétikum netovábbja a tejszerű fürdővízből kiemelkedő, állapotos has, és az a mozdulat, ahogy Mousse keze végigsimítja húsa alatt rejtőző gyermekét. Óvatosan, lesütött szemmel, mintha mindez olyan idegen dolog lenne.

Ha François Ozon-filmről van szó, kikerülhetetlen téma az intimitás és az a számos szexuális fricska, amivel a rendező a mai napig képes szétzilálni az egyértelműnek tűnő benyomásokat. Nem is a homoszexualitás állandó kiaknázása a lényeg, mert az itt ráadásul már megszokott, önismétlő, erőtlen dekoráció, hanem a nemi összezavarodottság az, ami ide-oda sodorja az értelmezési lehetőségeket. A homoszexuális Paullal kapcsolatban valószínűleg nagyon kevés néző jósolná meg, hogy összefekszik Mousse-szal, mégis lepereg az érzékletes szexjelenet, aminek plusz perverzitását az adja, hogy Isabelle Carré valódi terhességét latba vetve hancúrozott a kamera előtt. Mousse-nak korábban is becsúszik egy kaland, felmegy egy férfi lakására, ahol a szexből kismama-ringatás lesz, vagy ki tudja, mi, mert a továbbiakba már nem avat be a rendező. Ahogy az állapotos női testért rajongó ismeretlen csöndesen ringatja Mousse-t és a benne lévő gyermeket, bizarr érzéseket kelt az anyai, „apai” gondoskodással keveredő szexualitás látványa.

Fonák módon maga a film is a gondoskodásról mesél, de annak hiányával formálja a szavakat, képeket. Kérdéses, hogy a halál, amit Ozon ürügyként használ a kiégettség megindoklásához, valóban annyira meghatározó-e, vagy esetleg már túlnő rajta a történet. Túlnő bizony, és egyben lezárja azt a vonalat, amit Ozon elindított a Homok alatt és az Utolsó napjaim című munkáiban. Fellélegezhetünk, most Ozon derűlátóbb korszaka várható.

http://prae.hu/prae/articles.php?aid=3437&cat=1

EGY GALAMBLELKŰ KRUMPLIFEJ IRODALOMÓRÁI

Jean Becker: Nem beszélek zöldségeket

Jean Becker már A lápvidék gyermekei című filmjében is a meditatív vidéki nyugalmat használta forrásként és háttérként képeihez. Nincs ez másképp most sem, mert a Nem beszélek zöldségeket is az élet csöndes oldaláról mesél, bár, ha lehet, Becker még takarékosabban bánik a cselekményszövéssel, mint valaha.

Az előzeteseket olvasva némi gyanakvással ültem be megnézni a filmet, mert annyi szelíd közhely kapott lábra a Nem beszélek zöldségeket kapcsán, hogy a sokszínű francia filmstílus iránti csodálatom ellenére elbizonytalanodtam. Szó, ami szó, ha megpróbálja az ember kivonatolni Jean Becker meséjét, csupa olyan kifejezés jön elő a cselekmény és a stílus leírásakor, mint bájos, szeretnivaló, szívet melengető és ehhez hasonlók. A film valóban bájos, szeretnivaló, szívet melengető, de szerencsére nemesen kikerüli e közhelycsokor mozgóképi megvalósítását, mert egyszerű, már-már együgyű módszerekkel valósítja meg saját szépségét. Mondhatni szimpatikus, talán ez kellően sallangmentes szó Becker őszinte filmkészítési stílusának megragadására. Szimpatikus, mert azt sugallja, hogy nem kell látványos, kiugró, hivalkodó dolgokkal cécózni, elég, ha lefilmezzük a galambok etetését, a kocsmázást, a munkások ebédidejét vagy éppen a főhős nehézkes ismerkedését a szótárral.

A Nem beszélek zöldségeket nem hangsúlyozza saját franciaságát, nincs szüksége a francia filmekben gyakorta tapasztalható önreprezentációra, így keresetlen képeinek többségét bármelyik kisvárosban felvehették volna, mert csak ritkán tapad turistacsalogató kulturális jelenségekhez. A kamera elkerüli az ilyenkor szokásos, minden földi jóval tömött boulangerie-k, patisserie-k, fleuriste-ek, charcuterie-k látványát, talán egy alkalommal láthatunk tipikus francia kisvárosi kézműves boltot, de ott is csak háttérelemként jelenik meg az üzlet kirakata. Az egyszerű kocsma, a dísztelen könyvtár, az életszagú piac vagy a nemzeti jellegzetességeket végképp mellőző veteményes nem hordozzák magukon a franciaságot, de neutrálisabb közeg maga a park is, ahol a cselekmény lényegi része forog. Egy kis kőpadra ül le nap mint nap a kilencvenes éveit taposó, rózsaszín kosztümbe bújt Margueritte (Gisèle Casadesus), környezete csupán néhány fölé hajló idős fa és egy csoportnyi galamb.

Az egyszerű lelkületű Germain Chazes, akit a hordó formájúra duzzadt színészzseni (borral is foglalkozik - a szerk.), Gérard Depardieu alakít, kedves tudatlanságával csatlakozik Margueritte-hez, aki felolvas neki Camus A Pestis című regényéből, cserébe Germain pedig elmeséli, hogy milyen nevet adott az előttük csipegető galamboknak. A véletlen találkozásból rögtönzött irodalomórák lesznek, Margueritte felolvasásai hatására a jószívű behemót olvasni kezd, bekapcsolódik az irodalmi diskurzusokba és elmegy a helyi könyvtárba. Germain, a „parlagon hagyott elme” a maga jóhiszeműségével olyan, mintha csak erre várt volna. Csiszolatlan jelleme nem vár különösebb csodára, mégis lelkesen szívja magába a kultúrát, amikor rátalál az olvasás hétköznapi öröme. A La tête en friche cím magyarítása egyébként ötletesre sikeredett, talán még humorosabb is, mint az imént idézett eredeti, mindenesetre jól konzerválta a parlagon hagyás enyhe utalását Germain szakmájára.

Szándékához híven Becker a történetszövésben is a kevesebb több elvét követi, nem tesz kitérőket, csak halad előre az egy szálon futó cselekmény mentén, hogy szem előtt tartsa a fő mozzanatot. Kiegészítő információként megtudunk ugyan Germainről ezt-azt, többek között hogy van egy fiatal és szép nője, hogy együtt lakik rettenetes anyjával és néhány flashbackben azt, hogy gyermekként is lassú felfogású volt, ráadásul a családi körülményei sem voltak éppen rózsásak. De mindez olyan természetességgel olvad bele a sztori fővonalába, hogy eszünkbe sem jut kitekinteni bárhova is, még a flashback sem különül el annyira képileg, hogy kellően vissza tudnánk repülni a múltba. A kevés számú történetdarab, és az alkotórészek közötti feszes összhang betartása persze nem eredményez túl hosszú filmidőt, mert a koncepciózus lényeglátás még másfél órára sem elegendő, de nincs is ezzel baj, nem hiányzik az a plusz néhány perc.

A Nem beszélek zöldségeket súlytalansága ellenére jó szerepet kínált Gérard Depardieu-nek, mert tisztességes, munkás színjátszást kell benne produkálnia, anélkül, hogy túlmisztifikálná a karakter kultúra általi megvilágosodását. Az alkotói szándék szerint nem csak a színészi közreműködés, hanem az idealisztikus mese sem terheli túl nézőit: a melós Germain inkább emocionálisan, mint intellektuálisan reagál a felolvasásokra, és a film is inkább érzelmi regisztereket pendít meg, így könnyebb átérezni. Az biztos, hogy élvezhető matinésztorit kapunk, kellemeset lehet sírni a végén, felszabadít és valahogy jobb kedvre derít az egyszerű érzelmek átélése. Becker sem beszél zöldségeket, hanem könnyen megtalálja a nézőhöz elvezető puritán szóvilágot kedves, krumplifejű hőse segítségével.

http://prae.hu/prae/articles.php?aid=3343&cat=1